Két történet: egy ószövetségi és egy újszövetségi. A történetben közös, hogy mindkettőben lakomára való meghívásról van szó, s mindkettőben megütközésről, megbotránkozásról értesülünk. Az ószövetségi történetben az vált ki megütközést, hogy egy egyszerű ember visszautasítja egy király meghívását. Az újszövetségi történetben pedig az vált ki megbotránkozást, hogy egy rabbi elfogadja egy vámszedő meghívását.
Nem titkolhatom a kedves olvasó előtt, hogy egyik legkedvesebb versemből idéztem. Ebben a folyton változó világban igyekszik az
ember keresni valami fogódzót, valamit, ami nem ölt újra és újra álarcot, ami nem lesz az egyik napról a másikra tévedés, ami képes
alapot adni életünknek, ahonnan újra és újra el lehet indulni. Keressük azt, ami örök. Keressük azt, ami képes üzenni nekünk az igazságról még akkor is, amikor azt meg akarják változtatni, akkor is, amikor fájdalmas, akkor is, amikor talán önmagunk sem nézünk szívesen szembe vele.
„Jöjjetek velem csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé." Márk 6,31
Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bűn és a halál törvényétől.
„Örülni fogsz, boldog leszel, és sokan örülnek majd születésének." (Lukács 1,14)
Útban vagyunk karácsony felé. Már elkezdődtek az előkészületek: az utcákon, tereken szerelik a karácsonyi égőket, csillogó reklámok csalogatnak, s kínálják a szebbnél szebb ajándékokat, díszítik a kirakatokat.
Húsvét ünnepére készülve egy látszólag fölösleges, de mégis fontos kérdésre kell válaszolnunk: Mire is ünnepeljük azt az ünnepet? „Húsvét" vagy feltámadás ünnepe ez számunkra?
Szentháromság harmadik személyéről általában keveset beszélünk. Keresztyén emberekként munkáját érezzük, tapasztaljuk életünkben, de prédikációink, meditációink során kevés szót ejtünk róla. Pedig munkája, jelenléte életünkben épp annyira fontos, mint az Atya szeretete és Krisztus kegyelme. Tudnunk kell, hogy a Léleknek nem magunktól vagyunk birtokában, hanem kapjuk. Isten „leheli" belénk, és mint felülről való erő munkálkodik bennünk: mint mozgatóerő, mint mindent megelevenítő hatalom. A Szentlélek munkája sokféle és sokszínű.
Október van. Újra benne vagyunk az őszben. Száraz leveleket sodornak az őszi szelek. Beérett az alma, a körte, a szőlő. A természetben az ősz a gyümölcstermés ideje.
KARÁCSONY. Minden évben ez az az ünnep, amikor az ajándékozásra jobban odafigyelünk. Az ajándékozás kétoldalú dolog. Egész életünket - nem csupán karácsonyunkat - nagyban meghatározza az adok és a kapok viszonya. Ennek a viszonynak tükrében nézzünk meg néhány eseményt.
A karácsony fénytelenség, félelem, menekülés és bizonytalanság. Kétségbeejtő helyzet. A kocsma zárva. Nincs hová küldeni minket és nincs hová menni. Szerezzek bort. Akárhonnan.
Fújni kezdenek a böjti szelek, vagyis azok a lassan elmúló tél erejét fitogtatni hivatott gonosz, éles szelek, amelyeknek azonban így, tavaszelő havában már nem hisz senki. Kikelet közeleg, füvek, fák, virágok ébredése, éltető erők feléledése, amelyek a fák törzseitől elhatnak egészen a kicsi, gyümölcstermő ágacskákig, hogy nyár elejére-derekára minden Isten teremtése meghozza a maga gyümölcsét. Ennek az ébredéses folyamatnak az előhangja, ősi ösztönök szülte bibliás, történelmi örökségünk a böjt, és a hozzá kötődő időszak, a naptár szerint.
Hát élet ez? - hangzik a kérdés ránk telepedő csüggedésben, lemondásban, megkötöző „úgy sem sikerül" borúlátásban, egyéni és össznépi elkeseredésben.
Lelkészek, teológusok szépen beszélnek a régi történetről, mikor Luther Márton kiszögezte a 95 tantételt a wittenbergi vártemplom kapujára, leszögezve ezzel a dátumot is, melyhez a reformáció folyamatát köthetjük.
Az első adventi koszorúinkat fenyőágakból kezdtük el készíteni, ezt tettük az úrasztalára és a parókia nappali szobájának asztalára is. A vasárnapi szolgálatok után a család belső csendjét megélve gyújtjuk meg az adventi gyertyákat egy igevers, egy éneklés és egy csendes imádság mellett. Ez így történik évről évre, mindnyájan várjuk ezeket a csendes perceket, készülünk karácsony ünnepére. Fontos az adventi koszorú gyülekezeti és családi körünkben.
A tavasz sok örömet hoz mindenki számára. Végre hosszabbak a nappalok, oszlik a sötétség, melegszik az idő, rügyeznek a fák, csicseregnek a madarak. Az első igazi, tavaszt jelző napsugárral az ember lelke is kilép a maga négy fal között kitelelt rabságából, kilép a szürkeségből a tarkaságba, a bezártságból a kerti munkák nyújtotta felüdülésbe. Ezekben a hónapokban nemcsak a kinti természet újul meg, hanem az emberi természet is levetkőzi a szomorkás, visszahúzódó, befelé forduló jellemvonásait, és megragadja azokat a lehetőségeket, melyek újat, újulást kínálnak.
„Mert nem a csüggedés lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét." 2Timóteus 1:7
Milyen lélek van bennünk? Sokszor nem is tudjuk.
Az úton járás közben, a megoldásra váró feladatok közepette azt a jó hírt meríthetjük az Igéből, hogy az elhívott életek nincsenek egyedül. Ott van mellettük Jézus, a Mester, aki vezeti, s mindenre megtanítja őket.
"Semmiképpen sem mentek be a mennyek országába" - mondja Jézus.
„Na és?" - mondja az Ember. A normális, a mindenkori, a mai és a tegnapi Ember. Ha nem megyünk be, hát nem megyünk be. Miért olyan fontos ez? Talán fontosabb, mint a fizetés, a biztos állás, a gyermekeink karrierje vagy egészsége? Ha választani kellene, odaadná valaki a gyermeke egészségét a mennyek országáért? Még szerencse, hogy mi keresztyének nem vagyunk ilyen választások elé állítva, különben sok minden kiderülhetne...
Mosolygós, kedves, derűs, örömtől ragyogó arcokat és nem komor, szigorú, bánatos, keserű ábrázatokat szeretnénk látni magunk körül a családban, a munkahelyen, a gyülekezetben... Jó híreket szeretnénk hallani, melyek a munka gyümölcseiről, eredményekről, szép emberi kapcsolatokról, hűségről, kitartásról szólnak, s helyette elárasztanak a tragikus, elborzasztó, elszomorító rossz hírek.
Kilép a többiek közül, / megáll a kockacsendben, mint vetített kép hunyorog / rabruha és fegyencfej." (Pilinszky János) Valahogy így képzelem ezt a jelenetet, ahogy Pilinszky János versében olvassuk. Olyan, mint egy vadászat. Valami expedíció egy különleges küldetésben. Szuper felszerelés. Lámpások, botok, fáklyák, fegyverek. Itt vannak a fogdmegek. A hurok megszorult. Megvan a madár. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Jézus tele van meglepetésekkel.
„Legyen meg a te akaratod" Mt 6, 10 b
Nagyon találó ez a kép, mert valóban: életünk igazi kincsei nem kívül, hanem belül vannak. Kívül: ruhák, nyakláncok, karkötők, ékszerek, mobiltelefonok. Sok minden külső dolog, amelyek jelenleg a mi tulajdonunkat képezik, tegnap másoké voltak, és a holnapról nem is tudjuk, hogy mi lesz velük. És belül: elveszíthetetlen kincsek, örömök, igazságok, csodálatos érzések, ajándékok, Igék!
Hiszem, hogy a tiszta, igaz, szép gondolatok boldogabbá, igazabbá és szebbé teszik a világot.
Ünnep közeleg. Benne van a levegőben, rám köszön az áruházak polcairól, és befészkelte magát a gondolataimba is. Mostanában egyre gyakrabban azon kapom magam, hogy szinte önkéntelenül is adventi énekeket dúdolgatok: „Kapuk emelkedjetek! Kiáltó szó hallik, Ím jő fejedelmetek, Az idő hajnallik..." (RÉ. 304/1)
Böjtben vagyunk, a nagyhét és húsvét ünnepe előtt. A böjt alkalom az elcsendesedésre, és a felkészülésre. Van, aki ilyenkor az étrendjén változtat, mások lelki böjtöt tartanak. De készülünk... Készülünk, hiszen az értünk meghalt és feltámadott Úrral lesz találkozásunk.
Többször hallottam már ezt a mondatot fiatal és idős szájából egyaránt, amikor a pünkösd ünnepe eltelt. Amikor elmúlt az ünnepi istentisztelet a részvételük nélkül.
Ékesen cseng Kálvin egyházra vonatkozó reformátor-teológiai meghatározásában Cyprianusnak, a 3. századi karthágói püspöknek a gondolata, amit ennek a meditációnak is az alcíméül választottam. A 3. századra és Kálvin idejére egyaránt jellemző volt a szakadásra való hajlam. Kálvin egyáltalán nem meglepő módon érvel az egyház katolicitása, egyetemessége mellett.
Talán megfigyelték már, hogy a vásárlás, nézelődés régóta az egyik kedvenc időtöltése az emberiségnek. Amióta boltok vannak, válogatunk, de lehetséges, hogy már a kőbaltakészítőnél is megnézték, hogy melyik típust válasszák eleink. Ráérős nyugodt dolog, mindent átnézni, megvizsgálni, árakat összehasonlítani (ez a férfiakra is igaz kisgépeknél vagy autóknál).
Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek: menjetek el, adjátok hírül atyámfiainak, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem." (Máté 28, 10)
Az ünnepek mindig kiszakítanak minket a hétköznapok sodrásából, talán ezért is várjuk őket. Jó ilyenkor megpihenni, átélni találkozásokat, több idő jut egymásra is. Jobban megtelnek a templomok padjai, a feltámadás evangéliuma, a húsvéti úrvacsoraosztás sokakat vezet el az ünnepi istentiszteletekre. Mintha életünk menedékvárosai lennének az ünnepek, letehetjük a munkát, megpihenhetünk a terhek alatt, megélhetjük a Krisztussal való találkozást az Igében, az úrvacsora jegyeiben.
„A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született." János 3,8
Az egyszeri embert megkérdezték, hogy milyen időjárást szeret a legjobban, mire így felelt: „A szelet. Mert nyáron akármilyen meleg van, ha lengedez egy kis szellő, kibírom. Télen akármilyen hideg van, de nem fúj a szél, kibírom."
Izráel vízben szegény ország. Egy-egy száraz időszakban emberek százai, állatok ezrei vesznek szomjan. Ez ellen úgy lehetett védekezni, hogy idegen országba költöztek, míg a szárazság és a szárazság miatti éhség tartott, mint tette a Naómi családja, akik Moáb mezején kerestek menedéket.
Évtizedekkel ezelőtt a 20. század egyik legkiválóbb építésze, Frank Lloyd Wright egy rendkívül nehéz megbízást kapott. Gyakori és nagy erejű földrengésektől sújtott területen, Japán fővárosában, Tokióban kellett egy óriási szállodát terveznie, az Imperial Hotelt.
Isten ismerete a magunk nyomorúsága ismerete nélkül kevélységet szül. A magunk nyomorúsága ismerete Istené nélkül viszont kétségbeesést. Jézus ismerete összekötő kapocs a kettő között, mert egyaránt megtaláljuk benne Istent és a mi nyomorúságunkat. Blaise Pascal
Ma a nagy világban és kis hazánkban is sok embernek kell új életet kezdenie. Gondoljunk csak a japán természeti katasztrófára, a háborús Líbiára, az iszapkatasztrófa károsultjaira.
Nincs megújulás.
Az ősz egyértelműen az elmúlás, a megállás, a megtorpanás ideje. A gyönyörű színű falevelek egyre száradtabbak, ropognak a lábunk alatt. Már gyümölcs sincs a fákon, egyre kopárabb minden.
„Várom az URat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.” (Zsolt 130:5-6)
Születésünk óta úton vagyunk. Ma is elindultunk, van, aki határozott céllal, van, aki csak úgy, „majd lesz valahogy” módon. Sokan félünk attól, ami vár ránk, sokan nem tudjuk, mi lesz az út vége.
"Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján, korán reggel, napkeltekor elmentek a sírbolthoz, és így beszélgettek egymás között: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról? Amint felnéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt." Mk.16:1-6
Egy átlagos vasárnapi istentisztelet után egy kellemes kávéval a kezünkben beszélgettünk az igehirdetésről, a gyülekezetről, amit Isten Lelke által épít közöttünk és egy újonnan betérő érdeklődő próbálta felvenni egyházunk – ha nem is a moirák fonta – kusza fonalát.
Egy átlagos vasárnapi istentisztelet után egy kellemes kávéval a kezünkben beszélgettünk az igehirdetésről, a gyülekezetről, amit Isten Lelke által épít közöttünk és egy újonnan betérő érdeklődő próbálta felvenni egyházunk – ha nem is a moirák fonta – kusza fonalát.