A mostani Ige mégis azt a meglepő igazságot hangoztatja, hogy a belső kincseink közül is el lehet veszíteni némelyeket. Például: a terveinket. Szívünk úgy él a jelenben, hogy egyrészt visszafelé, másrészt előrefelé tekint. Emlékezik és tervezget. Az emlékezéseink egyre inkább kincsekké lesznek. Érdekes, hogy még a kellemetlen emlékek is egy bizonyos idő múlva megszépülnek. Egyszer majd a jövőben így fogunk visszaemlékezni erre az egész földi életre. A terveink közül sokat már előre kincsekként őrizünk a szívünkben. De ezek közül sok meghiúsul. Így járt Jób is. Gazdag ember volt, sok gyermeke, sok barátja volt. Napfényes úton járt, és csillogó szép terveket szövögetett saját sorsára, gyermekei boldogulására nézve. De egyszer jött a nagy vihar, s mindent elsöpört. Azóta is milyen sok szívben visszhangzik az ő keserű szava: Napjaim elmúltak, szívemnek kincsei: terveim meghiúsultak. Talán egyikünk sem érkezett oda, ahová akart! (Talán sokszor meg annak a legrosszabb, aki elérte a türelmetlenül hajszolt célját.) Gondolkozzunk el ezen: miért hiúsultak meg a tervezgetéseink.
Nem is történhetett másként, hiszen olyan gyermekek vagyunk az elgondolásainkban! Álmodozva szövögetjük a terveinket, anélkül, hogy komolyan számolnánk a valósággal. Minden fiatal házaspár így indul a közös útra: mi egészen másként fogjuk csinálni, mint a többiek. Minden fiatal teológus, aki szeretne lelkipásztor lenni, így kezd hozzá a tanuláshoz: majd én megmutatom, hogy hogyan kell pásztorkodni! De mi a biztosítéka ennek? A jó szándék? Az, hogy nagyon akarunk boldogok lenni? Ez magában kevés!
Isten néha azért nem engedi megvalósulni a terveinket, mert magunknak lenne belőle először kárunk. Testünk, lelkünk van. Amikor tervezgetünk, testiesek vagyunk. Földire, sikerre, pénzre, dicsőségre gondolunk főként. Lelkünk érdekeit elhanyagoljuk. Csalódásainkon, vesztességeinken át Isten rákényszerít arra, hogy helyesebben gondolkozzunk egész életünk, és létünk felől.
Néha másoknak ártanánk az elgondolásainkkal, és ezért nem engedi Isten, hogy megvalósuljanak. Itt lehet a szülőkre is gondolnunk, akik még hívő létükre is sokszor megdöbbentően anyagiasan gondolnak gyermekeik jövőjére. Legfőbb kérdés: gazdagon házasodni, sokat keresni stb. Néha jók a terveink, de mások valósítják meg, nem mi. Ezek a legnehezebb próbák a keresztyén ember számára. Sajnos, a gonosz szív sokszor így gondolkozik: inkább ne is valósuljon meg a jó, ahogyan én terveztem el, de ne legyen az én dicsőségem másoké. Isten szeretne minket beleiktatni a nagy embercsaládba: te mások munkájából, tudományából élsz, engedd hát, hogy a te munkádat, a te programodat, elgondolásodat mások folytassák és teljességre vigyék. Az eltervezett jó legyen fontosabb, mint a te személyed, aki eltervezted a jót. Sokszor más a vető, más az arató. (1Kor 3, 5-11)
Olykor azért gátolja meg Isten a mi terveink megvalósítását, mert neki magasabb rendű tervei vannak velünk. Mi általában összkomfortot akarunk, Isten pedig örök életet akar adni. Jaj lenne nekünk, ha a mi elgondolásaink valósulnának meg, és az Isten reánk vonatkozó tervei hiúsulnának meg! Jó nekünk az, ha a mi gondolataink meghiúsulnak, de eközben Isten tervei megvalósulnának.
A magasabb rendű élethez küzdelem, nélkülözés, szenvedés és kereszt kell. Amikor életünk programját összeállítjuk, rendszerint kihagyjuk belőle a keresztet, Jézus Krisztus útját, az önmegtagadást és az önként vállalt áldozatot. Ha Isten aláhúzza a mi gondolatainkat, és a kereszt útjára terelgeti életünket, legyünk hálásak Őneki ezért, és porba omlott terveink feletti hiábavaló kesergés helyett lépjünk be a magasabb rendű életbe.
Valaki egyszer így mondta:
A hívő ember számára az engedelmességnek két lehetősége van: vagy üres lapot visz Isten elé azzal, hogy Ő írja rá akaratát, és az ember ezt írja a lap aljára: legyen meg a Te akaratod, vagy pedig a lapra ráírja a saját elgondolásait és azt Isten elé tárja, de záradékként mindenképpen ezt írja: mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te, Atyám!
Király Katalin
Hernádbüd