Nem vagyok olyan okos, hogy egy ilyen jó címet kitaláljak, de kísérletet teszek arra, hogy felvegyem a kesztyűt és folytassam a felvetett téma provokatív jellegét. Arra gondolok, amire a reformátorok gondoltak. Látták az egyházat, mintha látszólag megfelelne a bibliai mércének, csak valahogy nem sikerült annak a mintának a követése, amely az Írás lapjain kirajzolódott. Voltak vezetői, úgy néztek ki, mintha valóban képviselnék azokat, akik Isten útjain vezetik az egyházat, csak ez az egyház letért a keskeny útról és nem nagyon volt látható vezetőiben az a minta, mely szerint érdemes volt az életet berendezni úgy, hogy azon Isten jótetszése megnyugodhatott volna. A vakok vezetői maguk sem láttak tisztán és akik utánuk mentek, ugyancsak rossz úton mehettek, akárcsak vezetőik. Ha ez nem így lett volna, nem lett volna szükség reformációra.
Ez a múlt. De miért is mondták eleink, hogy a reformáció korhoz kötött volta ne tévesszen meg senkit, mert valójában szüntelen reformációra van szüksége az egyháznak? Mert pontosan tudták és látták, hogy az ember, ember. Vezetőként pontosan úgy, mint vezetettként. Könnyű eljátszani a tökéletest, mintha megváltottak lennénk, csak hát a fát sajnos gyümölcseiről lehet megismerni. Ha például az első pünkösdi gyülekezetet veszem alapul, akkor látom a mintát, mely szerint létezik egy közösség, az egyház, ahol megvalósulhat a testvériség, létrejön az egyház teste, melynek tagjai között nem létezett szűkölködő és ennek egyszerű oka volt: mindenki adott a magáéból, ha többje volt annak, akinek kevesebbje volt (ApCsel 2,45). Ilyen egyszerű, nem? Működött a Lélek és ennek volt látható jele a közösség.
Mi van ma? Működik a Lélek? Úgy látszik, mintha működne. De tényleg követendő minta vagyunk, mint az első gyülekezet és nincs közöttünk szűkölködő, mert mindenki ad a magáéból, ha többje van, annak, akinek kevesebbje van? Ilyen egyszerűen működik a Lélek közöttünk is? Ez a mai egyház látható voltának oka, működésének ismérve? A Lélek köt össze, legalább ebben az „adáskényszerben” vezetőt és vezetettet? Így vagyunk mi egy test tagja? Legalább anyagiakban, ami sajnos nem a maximum, hiszen az csak pénz és ami azon megvehető, matéria. De azért mi ennél többre igyekszünk. Nem? Arra, amit a világ nem vehet el tőlünk, mert nem is ő adta. Mert nem ebből a világból való az alapja sem.
Mint maga Az, Aki a szeretet. Aki ezt az egyet bízta ránk, hogy szeressünk, mert ha valaki nem szeret, az azért van, mert nem ismerte meg Istent, aki maga a szeretet (1Jn 4,8). Hiába beszél, publikál ismeretről nagy hangon, Istenre hivatkozva az ilyen ember. Egyházként, vezetettként, vezetőként, gyülekezetben, tudományban, nincs különbség. Akár a fánál, melyet gyümölcseiről lehet megismerni. A jó, jót terem, a rossz, rosszat (Mt 7,16-18). Mert a szeretet hiánya, amikor azt érzi az ember, elég rossz, nem? Amikor azt érezzük, hogy minket nem szeretnek. Ilyen érzéshez nem kellenek különleges képességek. Erre nekünk is van érzékszervünk. Tapasztalatból tudjuk mindezt.
Pál, amikor az 1Kor 13,1-ben a szeretet nélküli embert a zengő érchez hasonlítja, akkor a szakirodalom felfedezi az egyik talmudi traktátusban ennek hátterében az értelmes embert, akinek szívében bölcsesség lakik, de az ostobát is, akiről kitudódik, hogy benne mi van. (Péld 33,14). Olyan ez, mint a kis pénzdarab az üres üvegben. Nagy a hangja, csörög.
Mert minél üresebb a palack, annál nagyobb a hangja a kis pénzdarabnak benne. Annak van hangja, ami kevés. Nem ezért adunk sokszor hangot a szeretetnek, beszélünk róla, mert kevés van bennünk belőle és egyszerűbb róla beszélni, mint cselekedni? Nem a szívben lakozó szeretetből fakadhat csak a hihető, belsőt hitelesítő, közösséget, építő cselekedet? Hiszen az Isten Igéjével telt szív cselekedhet csak, mert belső erők mozgatják. Ha ennek valódi tartalma a szeretet, az tudja a dolgát szavak nélkül is. Ezért van értelme a reformálódásnak, a szó eredeti értelmében: vissza Bibliában kijelölt útra.
A másik példa is erre vonatkozik a Midrásban,[1] ahol a csendes folyású Eufráteszt kérdezik, hogy miért nem hallható a hangja, mire a folyó válasza: nincs rá szükségem, mert a tetteim ismertetnek meg engem. A folyó a magvakra gondolt, melyek pillanatok alatt csírázni kezdenek vizétől, a növények pedig gyorsan nőnek. A Tigris az Eufrátesszel szemben bezzeg jól hallható, mert azt akarja, hogy legalább a hangját hallják és arra figyeljenek. Ugyanez a helyzet a gyümölcsfával is. Nincs hangja, mert a gyümölcsei tanúskodnak mellette, ezzel szemben a gyümölcstelen fának messzire hallatszik a hangja, hogy legalább a hangjáról vegyék észre.
Reformációra emlékezni lehet nagy hanggal, ékesszólóan, de nem pótolják igehirdetéseink, megemlékezéseink az Isten szeretetéből táplálkozó testvéri magatartást. Mert csak az építi azt a közösséget, mely Isten szavát hitelesíti és teszi hihetővé hovatartozásunkat.
Rémlik, mintha látnám az egyház alakját, mely Krisztus teste. De ezt ennek a világnak a keretei között csak Krisztus testének tagjaként lehet megélni, mintakövetéssel, az Ő irányítása alatt, Krisztus nyomdokaiban járva, szeretetétől áthatva, mozgatva, indítva arra, amire a másiknak szüksége van.
Egy ilyen közösség tagjaivá reformálódni ahhoz, hogy egymás szükségeinek betöltése tegyen minket hitelessé és ne csak úgy tegyünk, mintha erre koncentrálnánk, hanem a krisztusi minta érvényesüljön köztünk, sajnos még mindig feladat, amelyet nem adhatunk fel.
[1] Steinzalts, Rabbi A. E.-I. Weinreb, Rabbi Dr T. H. Schreier, Rabbi J.: Koren Talmud Bavli, Bava Metzia Part Two, Volume 26, Shefa Foundation, Koren Publishers, Jerusalem, 2016,142.
[2] Midrash Rabbah Bereishis Shemos Vayikra New York 1960. 16.
dr. ENghy Sándor