Dr. Victor János, „Európai abroncs és fazék” (Figyelő, 1929. augusztus 3.)
Az a gondolat, hogy Európa bajain sok államnak valamilyen egységes politikai szervezetbe tömörülése segítene, a háború óta állandóan fel-felbukkan.
Ökumenikus gyülekezeti kapcsolatok Sárospatakon az Ökumenikus Charta fényében.
Sárospatak lakosságának a legutolsó népszámlálás adatait figyelembe véve 31 %-a református vallású. Ez a két gyülekezethez tartozó – Sárospatak és a közigazgatásilag a városhoz kapcsolt Bodroghalász – mintegy 4.700 lélek családi összetételében nagyobb részt vegyes vallású. Ezért a jó ökumenikus kapcsolatok ápolása itt létszükséglet.
Hit és haza
A téma kapcsán egy közismert vers jut eszembe: „Református magyar vagyok, halálomig az maradok..." Nem a verset akarom értékelni, nekem most csupán annak első három szava, s azok sorrendje fontos. Ez a sorrend ugyanis jól kifejezi a hit és a haza egymáshoz való viszonyát.
Állam és egyház - együtt vagy egymás mellett
A modern polgári demokráciák alkotmányos berendezkedésének egyik sarkalatos kérdése az állam és az egyház viszonya, amelynek a jogállamisággal összeegyeztethetően többféle megoldása lehet.
Terrorizmus ma
A huszadik század tele volt erőszakkal és könyörtelen ideológiai harcokkal, melyek milliókat mészároltak le egy jobb jövő nevében. Akár fasisztának, kommunistának, szocialistának vagy kapitalistának nevezték azt a jövőt, a valóság nem volt más, mint háború és halál - a háború véget értével pedig milliók fölötti diktatúra.
Gondolatok a Magyar Köztársaság 2005. évi költségvetésének közoktatási vonatkozásairól, különös tekintettel az egyházi intézményeket érő diszkriminációra.
Szabálytalan gondolatok a magyarságról
Volt egy népszavazás három hónappal ezelőtt. Már kevesen foglalkoznak vele, mert az emberek többségét aktuálisabb és közvetlenebb problémák érdeklik. Túl vagyunk rajta.(?)
Lista komédia
Nem gyógyító kéz érintette népünk halálos sebekben lassan elvérző testét. Titokzatos, gonosz kezek újabb sebet ejtettek rajta. Fölkérésre adott hozzászólásomnak azért adtam ezt a címet, mert benne van a „média" is. Majdnem fele.
Az egyházfinanszírozásról
Az állam-egyház viszony talán legneuralgikusabb, mindennel összefüggő kérdése a vallásfelekezetek finanszírozásával, anyagi támogatásával kapcsolatos.
Egyházfenntartás és következetesség
Az egyáz-finanszírozás és egyházfenntartás kérdéséről megkérdeztük Tanászi Árpádot, Bodroghalom lelkipásztorát és a Sárospataki Tudományos Gyűjtemények munkatársát.
Ebben a számunkban azt a jelenséget igyekszünk körüljárni, hogy vannak olyan egyháztagok, akik vasárnaponként istentiszteleten vesznek részt, élnek az egyház által nyújtott szolgáltatásokkal, magukat reformátusnak vallják, mégis olyan politikai erőket támogatnak, melyek nyíltan és/vagy burkoltan az egyházak korlátozására, háttérbe szorítására törekszenek, támadják az egyházak által képviselt értékrendet.
Három különböző írást olvashatnak végig a választásokról. Írt egy sokat tapasztalt lelkipásztor, írt egy a szakmájánál fogva is a társadalommal foglalkozó szakember, és egy gyülekezeti tag, aki Isten igéje alapján tájékozódik.
Az 1956. évi forradalmat a magyar nemzet legszentebb szabadságharcának tartom. Nem fogadom el az október 23-i határnapot, amelyet a kormány önkényesen állapított meg. Ehhez a forradalomhoz is tapadt szenny, emberi bűn, a cezúra előtt és után egyaránt, mind a forradalmárok, mind a „rend helyreállítói" részéről. De az a forradalom mentett meg attól, hogy magyarságunk nem szégyen, hanem dicsőség. Kárhoztatjuk azokat, akik tiszta zászlaját beszennyezték.
Ravasz László (Emlékezéseim, 1960)
Demokrácia, modern demokráciák, mai magyar demokrácia
A demokráciáról írni és értékeit kutatni nem egyszerű feladat, hiszen a demokrácia fogalma az ókortól kezdődően jelentős változásokon ment át. Euripidész, Démoszthenész, Thuküdidész szerint a demokrácia a törvények állama, amelyben mindenki írott jogokat birtokol, és ahol minden köztisztviselő számadással tartozik, s ekként a „jó rend", az eunómia meg valósításának eszköze.
Bevezetés helyett a kérdésfelvetésről, avagy „Nemzeti ünnep (?) 2007 Magyarországán"
Terhelt fogalom. És különben is. Nemzeti ünnep az, amikor az iskolások kivonulnak magukcsinálta papírzászlót tűzni Petőfi vagy Kossuth szobrához - hol melyik elérhető. Emlékszem, amikor alsósként vonultunk a szobor felé kettes sorban, térdzokniban és tűzgéltünk.
Mostanában sokan aggódva nézzük hazánk sorsának alakulását, romboltatását és romlását, gyakran szomorkodva, máskor elkeseredve és bosszankodva hallgatjuk a híreket. Hazánk vezetői közt szép számmal akadnak olyanok, akik korunk minden züllöttségét nyíltan sugározzák, ugyanakkor érezzük a keresztyén kötelességet: „tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért..."
Szeretem a Himnuszt. Szép. Jó. Az csupán a gond, hogy egy olyan világban élek, amely nem szereti. Többségében végighallgatja, kisebbségében énekli csupán tisztelő vigyázban. Mert oly korban élek én e földön, amelyben nemzeti jelképeink alaposan értéktelenednek.
Kettőezerhétben meg lehet verni valakit, aki magyarul beszél. Kettőezerhétben ügyészileg visszafelé lehet fordítani az igazságszolgáltatást: előbb húzni-halasztani, majd visszaperelni hazudozásra hivatkozva, majd lassanként újra vizsgálatot kezdeni, igazságszolgáltatás nélkül.
A mai magyar társadalom politikai kérdései mögött, melyek egyre inkább foglalkoztatják és mozdulásra késztetik a civil szféra mind szélesebb rétegeit, egy elvi kérdés húzódik meg.
A globalizáció világában áru az ember, az egészség, a betegség, a gyógyítás, a fiatalság, az öregség, az oktatás, az idősellátás: végeredményben minden. Az értékek egyedüli mérőeszköze a pénz, minden ítélet megalkotója pedig a piac, vagy az, amit annak neveznek.
Rovatunk témája a válság, amelyről már ki is hirdették, hogy túl vagyunk rajta, csak még eltart néhány évig. A válság, amelynek kezelésében mindenkinek áldozatot kell hoznia - kevés kivétellel. Amely igazából nem is tudjuk, lényegét tekintve valójában micsoda, mi idézte elő, és mennyibe/mibe kerül. A válság, amely anyagi, erkölcsi, eszmei, filozófiai, pénzügyi, szociális, piaci, emberi, társadalmi, globális ...jellegű. Mi történik velünk? Erre keressük a választ az élet különböző területein munkálkodó szakemberek segítségével.
Már megint, és itt is. Úgy gondoltuk, keresztyén emberként is válaszolnunk kell az oly gyakran feltett kérdésre. Van-e, mi az, és mi a mi dolgunk? Nem elégedhetünk meg annyival, hogy hű de milyen rossz nekünk.
Megkérdeztük Mezei Istvánt, aki szociológusként írja le a kérdést. Dienes Dénest, akit lelkipásztorként és történészként nyilatkozott, Sohajda Leventét, aki „vízben is tud úszni", és az Egyházkerület cigánymissziós referensét is.
Véleményekkel találkozhat az Olvasó. Nem mindenben értünk egyet egymással - de hiszen ezért létezik ez a rovat. Ismétlem: véleményekkel találkozhat itt, és nem az Egyházkerület vagy a Szerkesztőség valamiféle hivatalos állásfoglalásával.
Az embernek azért van hatalma, hogy a többieket, a közösséget szolgálja vele. Talán nem erre utal, amit az utóbbi hónapokban tapasztalunk. Hatalom. A legjobbak jutnak hozzá. Vagy nem. A legtehetségesebbek. Vagy nem. Akik a „legközelebb" vannak. Keressünk miniszterelnököt. Húszból egy. Nem rossz. De miért? Nevetséges közéletünk siratni és nevetnivaló bőrremenő komédiáit látva csak az a kérdés: mi a hatalom? Mi az eredete, oka, célja? Hozzájutni? Örökölni? Közösségért használni? Magamért? A hatalomért? Ó eszményi Demokrácia. Te nem létező. Jogőrzésre várt, és lett jogorzás, igazságra várt és lett kiáltó gazság - olvashatjuk Bibliánkban.
Ehhez kértünk gondolatokat sokat tapasztalt és fiatal lelkipásztortól, professzortól, és a megértés egy sajátos szempontjaként így idézzük meg Bibó Istvánt is.
Indulatgerjesztés helyett gazdagító, mélyítő, erősítő olvasást kívánunk, kedves Olvasó!
Reformációt ünneplünk. Az egyszerit, és a folytonos középpontba kerülését. A gond csupán az, hogy a folytonos reformáció, az állandó megújulás képes perifériára csúszni a hétköznapi dolgok sűrűjében, vagy vákuummá ritkuló üresedésében. Kis döntések, nagy folyamatok, a megújulás igénye pedig a lelkekbe húzódik vissza, égető kis ponttá zsugorodva. Jó alkalom tehát az egyszeri, történelmi Reformációra való emlékezés arra, hogy megfogalmazottan is átgondoljuk az Anyaszentegyház, Magyar Református Egyházunk, vagy éppen gyülekezetünk helyzetét, és megpróbáljuk szavakba önteni jövőképünket is. Nem a jelen politikai élet viharában szemléljük most egyházunkat, hanem egyházként, Krisztus tanúságtevőjeként. Hogyan állunk most? Parókiális rendszerünk, intézményeink, programjaink, nyilvános megszólalásaink által kiket tudunk elérni, milyen feladatokat tudunk ellátni? Merre tartunk, milyen lehetőségeink vannak? Sodródunk, vagy lehetőségeket keresünk, és új utakat találunk az irányt tartva? Ezekkel a kérdésekkel kerestünk meg egy fiatal, aktív gyülekezeti lelkipásztort, egy más egyházkerületben munkálkodó szórványlelkészt, valamint egy kutató lelkipásztort, aki vallásszociológiai szempontból igyekszik válaszolni a kérdésre.
Előző számunk „Igazat mondd" rovatának témája az egyház jövője volt. Több írást is olvashattunk e tárgyban, ám Steinbach Józsefnek, a Dunántúli Református Egyházkerület püspökének az írása, bár időben megküldte Szerkesztőségünknek, mégsem érkezett meg. A technika olykor megnehezíti az ember (vagy a Szerkesztőbizottság) életét. Ezúton is elnézést kérünk Püspök Úrtól, és abban a reményben közöljük írását, hogy az így ismételt témafelvetésként is gazdagítani fogja olvasóinkat.
Egy társadalom kicsinyei azok, akikről valamiért, valahogyan gondoskodni kell. Akik életkoruk, pillanatnyi vagy tartós állapotuk, életük krízise, vagy bármi más miatt segítségre szorulnak. Egy társadalmat jól jellemez, hogyan gondoskodik „kicsinyeiről".
Közel vagyunk az országgyűlési választásokhoz. Sok feszültség, izgalom, indulat, igyekezet, és még ki tudja, mi minden kötődik ehhez. Csodavárás is sokakban: most majd igazán jó lesz. Érdemes azonban - egyházunk életét tekintve - inkább saját felelősségünket és lehetőségeinket megvizsgálnunk. Felelősségünket és lehetőségeinket a megújulásban, amelyre szükségünk van. Hogy mégse csússzunk bele a választási lendületbe, most kizárólag lelkipásztorokat kérdeztünk a témáról.
Rovatunk szerzőit a választások első fordulója után, de még a második előtt kértük véleményük megírására. Már ekkor is látszott azonban az emberek szavazatokban kifejezett változtatási szándéka. Az új helyzetben az egyházaknak, köztük egyházunknak is újra át kell tekintenie feladatát, szerepét, lehetséges hozzájárulását a változásokhoz. Fel kell tennie magának a kérdést, hogy az egyház alapvető küldetése tudatában mit tekinthet legfontosabb társadalmi céljának, és ezen felül mit kell esetleg az eddigiekhez képest többletként vagy másként felvállalnia. Rövid, gondolatnyi írásokat kértünk közgazdásztól, szociológustól és tanító lelkipásztortól - ez utóbbit beszélgetésben kérdeztük.
A mögöttünk hagyott fél évben a két választás keretbe foglalta országunk életének eseményeit, témáit. Fontos kérdés az utóbbi időben, melyről egyre többen és egyre többet beszélnek, sok más között egy új alkotmány megalkotásának feladata. Vannak, akik értik, vannak, akik nem. Vannak, akik helyeslik, és olyanok is, akiknek mindegy.
Egyre divatosabbak a közösségi oldalak, közülük is legnépszerűbb talán a Facebook. Nagyszülők nem mindig értik, szülők igyekeznek lépést tartani, gyerekek egyre fiatalabb korban lesznek felhasználók – látványosan, ámulatba ejtően, minőségileg azonban megkérdőjelezetten. Vannak, akik utálják, tiltják, lenézik. Vannak, akik függővé váltak: már orvosi fogalom is létezik erre a szenvedélyre. Vannak, akik tájékozódnak általa, vannak, akik önmagukról adnak folytonosan tájékoztatást. Vannak, akik azt hiszik, barátok közösségéhez tartoznak ismeretlen ismerőseikkel kapcsolatot tartva, és olyanok is, akik távolságokat hidalnak át vele. Akárhogyan is, egyházunknak is kérdésévé válik maga a jelenség. A pápa már elérhető a Facebookon. Vannak, akik lelkigondozásra használják. Kamaszok hitbeli kérdéseiket bogozgathatják a személyesség frusztráló hatása nélkül. Használjuk-e? Jól használjuk-e? Vannak-e etikai kérdések? Netán ez a mindenki számára elérhető „játék határok nélkül”?
Az „Igazat mondd…” rovatunkban mindannyiunkat érintő kérdéseket igyekszünk több oldalról megvilágítani. Ezek sok esetben nem könnyű kérdések. Bár jelen témánk sem egyszerű – hogyan is lehetne egyik legnagyobb történelmi tragédiánk jelenbeli megnyilvánulásainak tárgyalása az –, mégis a napsütötte oldalt mutatjuk most meg Olvasóinknak. Elindult ugyanis határon túl rekesztett magyar testvéreink visszahonosítása, állampolgárságuk visszaadása. Ünnepeket élhetünk át minden egyes állampolgársági eskün. Erről kérdeztük magukat az érintetteket: Szatmárnémeti lelkipásztorát, aki huszonheted magával tette le esküjét egy testvérgyülekezeti kapcsolat keretében a sárospataki templomban; egy felvidéki lelkészt, akinek a szlovák hozzáállás miatt nagybetűvel írandó Bátorságra volt szüksége magyar állampolgársága felvállalásához; egy kárpátaljai testvérünket, akinek az ott élő magyarokkal együtt szintén jelentős nehézségekkel kell szembesülnie magyar állampolgársága miatt, ezért homályban hagyjuk kilétét; valamint egy horvátországi lelkipásztort, aki sokszor méltánytalanul elfelejtett maroknyi szórvány-közösségét képviseli.
A nagy birodalmak jelenünkből szemlélve érdekesek és tanulságosak. Ha megfelelő könyvekkel a kezünkben megvizsgáljuk a Római Birodalmat, látjuk a bukását előrevetítő folyamatokat, eseményeket. Vajon a kor embere hogyan látta? Vagy hozzánk közelebb hányan voltak, akik a harmincas évek második felében Hitler bukását előre látták, vagy az ötvenes években a Szovjetunió összeomlását jövendölték? A történelem mindig visszatekintve tanulságos. A jelent megérteni vagy a jövőt meglátni csak a próféták képesek. Náhum próféta például a nagy Asszíriáról, a hatalmas Ninivéről szólt annak bukását jövendölve, amikor e birodalom még oly erős volt, hogy kivérzésig adóztatta a leigázandó népeket, a leigázottakat gyökértelenné tette, összeroppantotta, felolvasztotta. Náhum Isten uralmát hirdette abban a Júdeában, mely maga is ingott, amely mellett Izrael már összedőlt.
Új törvény, új alapvetés. Értékek, érzelmek, lehetőségek, kötelességek. Mindezt sokféleképpen szemléljük mai magyar társadalmunkban. Sokféle véleményt hallunk nap mint nap, érveket és ellenérveket, tiltakozásokat vagy „végre!” felkiáltásokat. Rovatunkban általában törekszünk arra, hogy mindenféle véleménynek helyet adjunk. A „mindenféleség” jegyében válogattunk tehát szervezetek nyilatkozataiból, hogy azok véleményét használhassuk sajátos tükörnek, akik tiltakoznak. Érdemes végiggondolni ellenvetéseiket, aggályaikat, mert léteznek, és mert kérdéseket tesznek fel számunkra, melyeket nem lehet annyival letudni, hogy „szűnjetek meg!”. A kérdésekre válaszolni kell, a válaszokhoz pedig gondolkodni – őszintén, hitvallásosan és szakmaian. Ez pedig mindenképpen gazdagít. Saját válaszaink sem mindig egyértelműek és egyöntetűek, mert mi, református egyházunk tagjai is sokfélék vagyunk. Nekünk azonban megadatott az a lehetőség, hogy sokféleségünket örömnek éljük meg: egymás gondolatainak a tükrében is megvizsgálhatjuk magunkat. Én úgy tudok gondolkodni, ahogy belőlem fakad, a másik mást lát fontosnak. Már kérdésfelvetéseinkkel is gazdagíthatjuk egymást. A nyilatkozatválogatások mellett így jelenik meg két gyakorlati teológus véleménye, és azért, hogy pontosan lássuk, miről beszélgetünk, a köznevelésről szóló törvény vonatkozó paragrafusa is.
Új törvény, új alapvetés. Értékek, érzelmek, lehetőségek, kötelességek. Mindezt sokféleképpen szemléljük mai magyar társadalmunkban. Sokféle véleményt hallunk nap mint nap, érveket és ellenérveket, tiltakozásokat vagy „végre!” felkiáltásokat. Rovatunkban általában törekszünk arra, hogy mindenféle véleménynek helyet adjunk. A „mindenféleség” jegyében válogattunk tehát szervezetek nyilatkozataiból, hogy azok véleményét használhassuk sajátos tükörnek, akik tiltakoznak. Érdemes végiggondolni ellenvetéseiket, aggályaikat, mert léteznek, és mert kérdéseket tesznek fel számunkra, melyeket nem lehet annyival letudni, hogy „szűnjetek meg!”. A kérdésekre válaszolni kell, a válaszokhoz pedig gondolkodni – őszintén, hitvallásosan és szakmaian. Ez pedig mindenképpen gazdagít. Saját válaszaink sem mindig egyértelműek és egyöntetűek, mert mi, református egyházunk tagjai is sokfélék vagyunk. Nekünk azonban megadatott az a lehetőség, hogy sokféleségünket örömnek éljük meg: egymás gondolatainak a tükrében is megvizsgálhatjuk magunkat. Én úgy tudok gondolkodni, ahogy belőlem fakad, a másik mást lát fontosnak. Már kérdésfelvetéseinkkel is gazdagíthatjuk egymást. A nyilatkozatválogatások mellett így jelenik meg két gyakorlati teológus véleménye, és azért, hogy pontosan lássuk, miről beszélgetünk, a köznevelésről szóló törvény vonatkozó paragrafusa is.
A televíziós csatornák híradói egyre több borzalmat mutatnak be hírként. Így értesülhetünk családirtásokról, idősek kirablásáról és meggyilkolásáról, csoportok közötti leszámolásokról.