Témánk tehát a „modern rabszolgasors", vagy kicsit magyarabbul: az egészségügy felvásárlása, a tehetetlenné szabdalt szociális rendszer, a ledarálni kívánt nyugdíj, a közvagyon privatizálása, a liberalizáció nyomorba döntő csoda-varázsszava, a „fogyassz és éld ki magad alól a Földet" mozgalom - és főként, ami mindezek mögött rejlik. „Szabadságunkban" nem látjuk, vagy kevesen látjuk, hogy a Tőke rabszolgává kíván tenni. Megvesz kilóra, és mi áruljuk magunkat, földünket, népünket, hazánkat. Testestül-lelkestül. Ez a világ vagy tetszik valakinek, vagy nem. Vagy akar versenyezni, vagy nem. Dughatja a fejét homokba, vagy megpróbálhatja megérteni, mi történik hazájában, nemzetével, falujával, életével, jövőjével, gyermekei jövőjével. Áru-e minden, vagy lehet-e másképp? Egy sors létezik, vagy több alternatíva? Álmodhat-e, tehet-e bármit az, akinek nem tetszik a kibontakozó „új világ"? Emberi méltóság és emberi méltatlanság...

Erről kérdeztük Bogár László közgazdász professzort, Mezei István szociológust és Török István lelkipásztor-vallástanárt.

Hamisságok örvényeiben vergődve

Aligha véletlen, hogy az örvény nemcsak a hétköznapi létünk egyik legfenyegetőbb jelensége, de, mint metafora is az ember onto-szociális lényegét roncsolja szét. Világértelmezési logikánk ugyanis az ősi időktől fogva bipolaritásokra, dichotómiákra épül: fény és árnyék, lenn és fenn, kinn és benn, jó és rossz, igaz és hamis... Az örvény azonban éppen ezt az ősi ontológiai mintát töri meg, benne ugyanis egy idő után a pólusok összekeverednek egyetlen pusztító kiszámíthatatlan kavargássá változtatva mindent.

Az egyén és közösségei elbizonytalanodnak, majd az ebből kihajtó szorongás önpusztító indulatokká válván roncsol szét minden érték-teret.

A magyar társadalom még nem tart itt, de rohamos gyorsasággal haladunk ahhoz a ponthoz, ahonnan nincs visszatérés. Meg kellene tehát érteni, hogy mi gyorsítja folyamatosan az örvény egyre mélyebbre lehúzó kavargását.

A lét-mód, amelyben élünk maga a megvalósult abszurditás világa. Ezt a legdrámaibban az alábbi egyszerű összefüggés világítja meg. Mindenki tudja, hogy 3 perc alatt meghalunk levegő nélkül, 3 nap alatt víz nélkül, és 3 hét alatt élelem nélkül. Korunk világa mégis elszánt perverzitással pusztítja el azokat az évmilliók alatt kiformálódott ontológiai pilléreket, amelyek a jövő hét közepénél azért egy kicsit hosszabb ideig is lehetővé tennék, hogy lélegezhető levegőhöz, iható vízhez és ehető élelemhez jussunk. Vegyük észre, hogy a négy ős-elem közül három elpusztítása zajlik e folyamatban: a földdé, a vízé és a levegőé. És amivel elpusztítjuk ezeket, az a negyedik ős-elem, a tűz, vagyis az oxidáció, amivel a 200 millió év alatt létrejött ásványi szenet, 200 év alatt elégetjük egy milliószorosára gyorsítván fel ezzel a szén-körzés milliárd éves mechanizmusait.

Mindez a világon ma már abszolút domináns pozícióban lévő nyugatias globalizáció segítségével zajlik, amelynek hatalmi intézményei buzgón propagálják a „Liberalizálj, Deregulálj, Privatizálj" profán „szent-háromságát". Pedig van a világunknak egy fenyegető, sötét szereplője, amely szintén állandóan ezt ismétli. Ha megértenénk a „beszédét" körülbelül ezt hallanánk: „Teljes liberalizálást akarok, semmi ne lassítsa a sejtek szabad szaporodását! Teljes deregulációt akarok, a szervezet neuro-endokrin szabályozó rendszere ne „szóljon bele" a sejtek szaporodási folyamataiba! Teljes privatizációt akarok, hiszen mindenki tudja, hogy az immun-rendszer a szervezet „legrosszabb tulajdonosa" (lásd még „az állam a legrosszabb tulajdonos"), ezért tessék privatizálni, és hogy, hogy nem éppen az én javamra!" És már rá is jött a kedves olvasó, igen, a ráksejtről van szó, az akar mindig liberalizálni, deregulálni és privatizálni. Hogy aztán a globális birodalom urait végzetes tudatlanságuk, vagy végtelen cinizmusuk akadályozza-e annak felismerésében, hogy mindezzel a biztos pusztulásba hajszolják a világot, azt egyelőre nem tudjuk megmondani, de az idő sürget...

A globalitás hatalmi struktúrája, miután érzékelte, hogy a világ külső és belső „természete", tehát az ökológiai és a szocio-kulturális szövet-rendszer a permanens globális polgárháború apokalipszisát vetíti előre, válaszút elé került. Vagy felhagy a lét de-szakralizációjára épülő stratégiájával, és megkísérli a „re-szakralizáció" lét-módjának felépítését. Vagy a de-szakralizációt olyan végtelen mélységekig hajtja, amely valójában már nem más, mint a teremtett valóság „leváltása".

Az ember, amióta képes a létről és benne saját létezéséről elmélkedni három kérdésre keresi a választ: mi az anyag, mi az élet és mi a lélek? A három kérdés valójában persze „egy", hisz a lét három ontológiai szintjéről van szó csupán, amelyeknek talapzata közös. A valóság „leváltásához" tehát arra van szükség, hogy a globalitás „lét-mód műhelyeiben" felépüljön anyag helyett a MŰ-anyag, élet helyett a „genetikailag módosított" MŰ-élet, és az emberi lélek helyett a MŰ-identitásra épülő új lét-karakter. És a XX. század második felétől éppen ennek lehetünk tanúi! Az anyag-tudományok és a gigantikus vegyi-üzemek folyamatosan ontják a mű-anyag-félék ezreit, milliárd tonnáit. A genetika-tudomány és az erre épülő „manipuláció" ontja a „módosított" élőlények százait. A globális média tematizációs és értelmező hatalmainak „vélemény diktatúrája" ontja a futószalagon készülő új lét-karakterű „ember-szerű lények", az engedelmes fogyasztógépként működő „konzum-idióták" százmillióit.

Az emberi evolúció az elmúlt tízezer év során kettős szerkezetűvé vált. A „természeti" evolúció első rétegének sok millió éves folyamata tovább halad az eredeti medrében, hisz azt a civilizációt építő ember kultúra-teremtő képességének kialakulása nem befolyásolja. A kialakuló „spirituális evolúció" azonban a lét új minőségét teremtette meg. Kinyílik a lehetőség arra, hogy az emberi kultúra megértve létbe rejtett rétegeit, segítsen „lét-esülni" olyan folyamatoknak is, amelyek ugyan a lét-potencialitások, de emberi beavatkozás nélkül nem valósulhatnának meg. Az ember spirituális lényege ezzel felismeri a szakrális harmónia lehetőségét, ennek gondozására való hivatását. Felismeri, és gondozni kezdi a lét-szervező értelmet, és ezzel kinyílik a lét-harmónia folyamatos újratermelésének lehetősége, hiszen a kultúra eredeti fogalma gondozást, ápolást, befogadást jelent. Így válhatnánk a teremtés alázattal-teli „társ-szerzőivé".

A modernitás azonban máig is beazonosíthatatlan folyamatok eredménye nyomán szembefordul ezzel a szakralitással, és kezdetét veszi a nyugatias modernizáció de-szakralizációs korszaka. A „the business of the business is the business" szakralitást pusztító lét-programja azonban csak úgy valósulhat meg, ha olyan rejtett pszicho-szociális arzenált hoz létre, amelynek segítségével képessé válik az emberben természet-adta módon benne lévő szakrális identitás észrevétlen „lecserélésére". Ennek az identitás-cserének a gépezetét jelenti a globális média értelmező és tematizációs hatalma, beleértve a „szükséglet-termelés" egész reklám-marketing masinériáját is. A tematizációs hatalom kettős szerkezetű. Egy felől mérhetetlen rejtett hatalmat tart a kezében az, aki eldöntheti, hogy a világ végtelen történés-folyamából mi válik „hírré" és mi nem. Más felől óriási rejtett lélektani hatása van annak a sugallatnak, amit az fejez ki, hogy a hír-hierarchiában melyik hír hol foglal helyet, sugallva ezzel a világ figyelemre méltatott történés-folyamának belső fontossági hierarchiáját. Az értelmező hatalom talán még ezeknél is nagyobb jelentőséggel bír, hiszen az, hogy milyen értelmezési keretben és milyen fogalom-készlettel írjuk le a hírré váló történéseket, az a mit sem sejtő befogadó számára eleve eldönti a világ-szervező értelem általa felfogott minőségét. Mindez egyformán érvényes a verbális és a vizuális „képi-értelmező" hatalom minden megnyilvánulására.

A globalitás lét-módja ezzel a tetszés szerinti identitás-cserével lehetőséget kap a mesterséges lélek felépítésére. Megnyílik előtte az út az engedelmes „tudat-cserélt" munkaerő és fogyasztóerő állatok gigantikus csordáinak „legyártására". Ez a folyamat hasonlít a vírus patogenezisére. Amikor ugyanis a vírus behatol a gazdaszervezet sejtjébe „az első dolga", hogy a sejtmag örökítő anyagában átépítse a genetikai kódokat, így a sejt ettől kezdve nem a saját szervezete specifikus fehérjéit fogja szintetizálni, hanem a víruséit, a gazdaszervezet sejtjei tehát „vírus-gyárakká" válnak. A „nyálfolyós konzum-idióta" legyártott létkaraktere így válik a tőke forgási sebessége gyorsításának biológiai „kellékévé", amelynek, mint egy sajátos „bél-traktusnak" mindössze annyi a feladata, hogy minél gyorsabban és engedelmesen átpréselje magán azt a „junk food" logikára épülő fogyasztási-cikk tömeget, amely már termelése pillanatában veszélyes hulladékként tételezhető.

Talán ez a rövid áttekintés is meggyőzhet minket arról, hogy miféle veszélyek hordozója lehet, ha elveszítjük teremtettségünk leg-lényegét, az Isten-képmása ember képességét az igaz és hamis közötti különbségtételre.

Bogár László egyetemi tanár

Pörög a rabszolga

Sokáig úgy tudtuk, hogy az ember élete során a harmóniát keresi. A lélek, a test, az életmód, az emberi közösség harmóniáját. A gondolkodók azt kutatták, arra kerestek magyarázatot, hogy az ember ezt a harmóniát miért nem tudja megtalálni.

Új korban élünk, a mai kor embere már nem a harmóniát keresi, hanem az élvezeteket. Az emberi esendőséget most, a fogyasztás korában az árubőség teszi próbára, meg a „kényeztesd magad" egyre népszerűbb elve. A szabad idő eltöltése szórakozásba fullad. Sorolhatnánk tovább az új szokásokat, de a köznyelv bornírt szava,

a mindenre használt pörgés jól kifejezi azt az értelmetlen, tartalom nélküli túlmozgást, amelybe most a világ süllyed.

Bársonyos, csiklandós örvények nyílnak körülöttünk. Egyre több és kifinomultabb élvezet csábítása húz, szív maga felé. A tilalomfákat ledöntötték, az útjelző oszlopokat nevetségessé tették. Minden szabad, ami élvezetet okoz, minden szabad, ami az érzékeknek jó.  Ha az élvezetek hajszolásában megbetegszel, kigyógyít az orvostudomány, ha a lelked kiüresedik, pszichológus vesz kezelésbe. Hajrá, nincs kockázat, élvezd az életet! Nagy élvezetet okoz minden csábítás kiélése, kockázatmentes minden bűn elkövetése, „ha nem irányul más ellen" - mondják kaján képpel a liberálisok, és biztatóan néznek az öngyilkosságot fejében forgató szerencsétlenre. „Tedd meg, ha az neked jó, ha az neked megoldás!" Ha nem talál az ember lelki nyugalmat, örökös izgalma önmaga ellen fordul.

A kreatív körömépítéstől a testformáló szalonokig szakemberek tömege foglalkozik az önmagát kiteljesítő, csak magára figyelő egyénnel. Ránk vetik magukat az ételeiket ajánló tudorok. Csak ezt érdemes enni, csak azt vásárold! Így aztán van, aki csak zöldséget hersegtet a fogai közt, vagy csak fehérjét. Más meg csak vitamint. Nem, inkább teákat! Itt tolonganak a mániákus fogyókúrázók, kalóriatáblázatokkal a kezükben, centiméterrel a derekukon. Ha megállnak, csak azért, hogy a mérleg nyelvére pillanthassanak.

Szenvedély lett a technika imádata. Vegyünk új kocsit, olyat, amiben több kütyü csillog-villog! A terepjáró a divat, menjünk a hegyekbe, hadd döngjön az ordító zene. A technika csodái lenyűgözik, gúzsba kötik gyerekeinket. A mobiltelefon, a számítógép billentyűzete mintha ragaccsal volna ujjaikhoz tapadva. Szemük a képernyőre szegeződik. Odakint esik? Fúj? Süt a nap? Csak ha a képernyőn látja, akkor igaz. Tárgyak tömegét visszük haza, építjük be otthonunkba és mindennapi életünkbe, nincs is időnk magunkba nézni, elmélyedni, elcsendesedni. A fétisek világa vesz körül minket. Kapcsold be a tévét, még egy kis hírt lefekvés előtt, hadd borzongjunk!

Van, akit a munkamánia kerít hatalmába. Az örökös, beteges dologkeresés. Napjainak, éveinek minden óráját munkával tölti. Mint az alkoholista, csak ő a munka rabja. Furcsa ellentmondása korunknak. Akinek van munkája, túl sokat dolgozik. Már nincs megszabott, szabályozott munkaidő. Ki merne szólni, hogy otthon várnak, egyedül a család, és nekem is szükségem van rájuk! Csak a munka, amit el kell végezni. Dolgozz, amíg élsz! Közben, akinek nincs munkája, annak annyira nincs, hogy életét a dologtalan unalom hínározza szét.

Nagy vívmány, hogy a fogyasztói társadalom hihetetlen árubőségével ennyi embert el tud látni, de annak árán, hogy naponta szítja a vásárlás szenvedélyét. Tömegek életmódja lett a kószálás az árukkal megrakott polcok között. A sok holmi látványa, a kézzelfogható lehetőség, hogy minden polcon lévő dolgot kipróbálhatsz, mindez ravasz trükk, hogy máris elkezdjünk sóhajtozni, bárcsak még azt is megvehetném! Van és lesz értelme az emberi életnek. Céljaink lesznek.

Keserves dolog az árubőségről, a reklámok csábításáról beszélni akkor, amikor a magyar társadalom egyre nagyobb része sodródik a szegénység felé. De akkor mivel magyarázzuk, hogy az évek óta otthon unatkozó munkanélküli nem maga készíti, hanem presszóból viszi haza a kávét, a gyereke kólát hörpöl, csipszet rág, és jégkrémet majszol, ha nem az új, fogyasztói életmód utáni vágyakozással? Nem tud Adidas sportcipőt venni a szegény ember, hát kínai edzőcipőben, honkongi napszemüvegben és zselézett hajjal tangózik az utcán naphosszat, miközben gyomra korgását a kezében hurcolt tajvani magnó zenéje nyomja el. Színes tévé és hifi a putrikban is van, kezd felsorakozni melléjük a számítógép. El kell ütni valahogy az időt.

„Valamit venni mindenáron" - hajszálerekből indulva a verőereken át a bankokig, a nagytőkés társaságokig csörgedezik, folyik, ömlik a pénz. Kialakult az új világrend. Mindenkit bekapcsolni a sodró árba, gyereket, felnőttet ránevelni a piac szolgálatára. Mindig venni és mindenért fizetni. Az ételen, a ruházaton, a lakáson túl beszivárog a piac a gyógyításba, az oktatásba. Aki fizet, gyógyuljon, aki fizet, tanuljon. Ha pénzed van, lecserélheted megunt testrészed újra, kifizetheted a következő menedzser- és kommunikációs tanfolyamod. Ne ragaszkodj semmihez, vegyél mindig mindenből újat! Addig tartsd meg a partnered, amíg örömet okoz! Cseréld le újra, hogy még nagyobb élvezet részese lehess! Valósítsd meg önmagad, vagyis mindig új élvezet után fuss! Ne hidd, hogy kiégsz, jön majd a szakosodott lélekgyógyász! Egyik kezében a mindent tudó horoszkóp, másik kezében a csalhatatlan erejű akupunktúrás tűkészlet. Néhány kezelés és máris futhatsz, vár a plaza! - kifelé menet minden kasszánál tessék fizetni! Ne feledd, ha a kezed ráteszed a képernyőre, leszoksz a dohányzásról!

Ebben a kavalkádban mellénk sodródnak a régi eszmék rajongói, a hamis hitek követői. Akiknek a lelkében kicserélték az istenhitet a vezér imádására. Körmenet helyett a nagy felvonulások, szentek ünnepe helyett a mozgalom hőseinek imádata, Biblia helyett a nagy kommunista „klasszikusok" olvasása. Vagy ha már az sem, akkor a kötelező mindennapi méreg a párt újságaiból, a megmondóemberek tévés nyilatkozataiból. Micsoda rabszolgahad támadt a bálványok imádásából! Micsoda rabszolgahad él még mindig velünk! Kinevelték belőlük, nevetségessé tették szemükben a mennyet és a poklot, megkapták cserébe a kommunizmus utáni vágyat, a sírig tartó hűséget vezéreik iránt. Máig ez mozgatja érzelmeiket, ez biztosítja hűségüket. Bármilyen ostobaságot elfogadnak, ha a pártjuk vezérletével történik. Ha pártjuk embere lop, csal, hazudik, megbocsátják, elnézik. Csak egy halk (vezény)szó, és már tudják is, ki mögé kell fölzárkózni, kinek a nevét kell skandálni, kire kell egyöntetűen szavazni. A hitre szomjazó ember érzelmeit élő személyhez kötik, akit feltétlenül imádnak a nagy szovjet vezér óta a mai táncos pojácáig. Bálványimádás, bálványimádás fertője fortyog, kavarog körülöttünk és kiáltozzák kezükben lufit tartva: A buli színe vörös! A buli színe vörös! Amőbázz te is Feri-haverral!

Nyughatatlan, kiégett lelkek hada járja a haláltáncot, cserepes szájjal szomjúhozva a harmóniára, az emberi igaz szóra. Úgy szeretnék a lélek nyugvását, a mértéket dolgaikban, de nem merik még mondani: Uram, maradj velünk, mert esteledik.

Mezei István szociológus

Miskolc

Egy nagyon régi tendencia, emberi uralkodási vágy, a mások kárára hatalmasodni elv a mai világban is jellemző: bizonyos csoportok modern rabszolgaságot teremtenek a globalizáció hullámait meglovagolva. A módszerek, eszközök, lehetőségek, mértékek és minőségek minden korszakban eltérőek, a jelenvalóság azonban egyformán igaz. Az egyén mai masszává gyúrásával meredeken szemben áll a Szentírás tanítása az emberről, az ember méltóságáról.

Ha elővennénk a Bibliát, és kinyitnánk mondjuk a nyolcadik zsoltárnál, valami ilyet olvasnánk: „Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla, és az embernek fia, hogy gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt! Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél..." Sok más helyen is olvashatnánk erről, és végeredményben azt kapnánk, hogy létezik olyan, amit emberi méltóságnak mondhatunk, és ez nem kevesebb, mint hogy az ember képes szabadon döntést hozni, tehát szabadsága van.

Ezt sokan egy teljesen profán (ál)humánumba takarózva vitatnák: hogyan is lenne szabad az ember például a mai társadalomban, ha mondjuk annak a „legaljára" született?

Ha az élet megélésének lehetősége, a választások lehetősége nem egyéb, mint bizonyos genetikai, társadalmi, neveltetés általi meghatározottságok összessége, akkor ez azt jelenti, hogy nem az ember dönti el, hogy mit csinál, illetve hogy kicsoda, hanem az és olyan lesz, amilyenné a társadalom öntőformájába löttyintve (lásd József Attila...) megformálja őt ez a meghatározottság. Az ember a Szentírás tanulsága szerint nem ilyen: az embernek Istenre való vonatkoztatásában számos meghatározottsága van, azon belül pedig döntési felelőssége is van. Nem igaz tehát például, hogy az olaszliszkai cigánynak nem volt lehetősége arra, hogy ne verje meg azt az embert. Összességében ugyanis az, hogy valaki milyen társadalmi helyzetbe születik, vagy milyen a tesztoszteron szintje, még nem kényszeríti arra, hogy gonosz legyen. Ez az emberi méltóságról alkotott meggyőződésem. Természetesen nehéz a lovakat kormányozni, amelyek be vannak fogva létünk szekerébe, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lehet a lovakat zabolázni: hogy hogyan szabályozom, és merre irányítom, attól függ, hogy miben hiszek, mit döntöttem el.

Ez nemcsak egy szép dolog az ember számára, hanem teher is. Heidegger azt mondja, hogy az ember viselkedhet autentikusan és lehet das Man. Az ember ezt a nagy felelősséget, amelyben teljesen magára van hagyatva, senkire se háríthatja - bár próbálja hárítani -, nem mondhatja tehát azt, hogy apám, anyám, vagy a társadalom tett gyilkossá, ilyenné vagy amolyanná. Mégis nagyon jellemző, amit az ember legszomorúbb  hárítási módjának nevezhetünk: „én is azt csinálom, amit általában csinálnak". Ez tulajdonképp az emberi méltóság feladása. Az ember lemond a saját méltóságáról, amikor divatokat, sablonokat követ...

Csak lemondani lehet erről a méltóságról, vagy elvehetik mások?

Jó esetben nem vehetik el. Az ember azonban borzalmas állat. A bűn nem a tigrisekre, hanem az emberekre jellemző: az ugyanis, hogy ember képes szétroncsolni a másik emberi struktúráját, emberi adottság. Egyik állat nem tudja ezt a másikkal megtenni.

Az ember méltóságát el lehet venni erőszakkal: szörnyűségesen meg lehet alázni, meg lehet félemlíteni, vagy kemikáliákkal is szét lehet zúzni a személyiségét. Lehet aztán szellemi eszközökkel manipulálni. Pusztán azzal azonban, hogy alacsony sorban tartom, nem lehet. Meg kell néznünk ehhez a keresztyénséget, amikor útnak indul: az emberi, társadalmi szempontból kicsinyek és megalázottak között gyökerezik meg, és érteti meg velük, hogy nem azért fogadod el a helyzetedet, mert gyáva vagy, hanem mert ami neked jutott, azt Istentől kapott feladatként fogadod el. Szolgasorban is lehet méltóságod, ha nem gyávaságból és gerinctelenségből szolgálsz, hanem azért szolgálsz, mert ezt fogod fel Istentől kapott szép feladatnak, amit te szépen, tisztán, emberi értékként végzel. Az emberi méltóságot tehát veszélyesebben veszik el azok, akik a szellemet erőszakolják meg, például azzal, ami a médiából ömlik és egyszerűen átmossa az agyat. Amikor nem azt mondják, hogy „vagy ezt csinálod, vagy lelőlek", hanem egyszerűen csak jön és jön ez az áradat, és hozzászoktat ahhoz, hogy „ez van". Takaró Mihály irodalomtörténész mondta egyszer, hogy rendszerváltás után megjelent a „na és" kultúrája (Horn Gyula), amely mostanra átalakult az „ez van" kultúrájává. Az embert meggyőzték arról, hogy annyira tehetetlen a gazdasági és egyéb áramlatok folyamatával szemben, hogy egyetlen lehetősége, hogy azt mondja: „ez van", „nem tehetek semmit".

Mit lehet ezzel szemben tenni?

Például azt, ami mi itt most ketten teszünk, hogy az ember méltóságáról elmélkedünk, beszélgetünk. Ha minél többen beszélgetnek erről, ha a tanár a diákkal erről beszélget, ha az egyetemeken, baráti körökben erről beszélgetnek, akkor ez a gondolkodás embereket és közösségeket is átformál.

A mai magyar nemzet nem késett még el ezzel? Nem sodródunk kiszolgáltatottan? Meg lehet még változtatni életünket, melyben sokak lemondanak „méltóságukról"?

Van, amiről lekéstünk nemzetként. Ez sajnos matematika. Az hogy egy magyarnak nevezett nemzet rohamos és tragikus csökkenése fel fog gyorsulni, már most megállíthatatlan. Azt azonban nem lehet megakadályozni, hogy legyenek értékorientált rétegek. A nagycsaládos ember az, aki egyfelől nem a civilizációs igények rabja, másfelől pedig tudatosan törekszik arra, hogy minél több életbe átültesse az értékeket. Ha ezek bátran, merészen belevágnak abba, hogy felnevelnek 3-4-5 gyermeket is, akkor értékorientáltan is változhatnak a demográfiai folyamatok, mivel így a nagycsaládosok gyermekei fogják alkotni azt a generációt, legalább is egy jelentős részét. Ez természetesen nemcsak abban jelentkezik majd, hogy nem fog lemenni tragikusan 9-8-7-6-5 millióra a népesség, hanem abban, hogy ezen belül több lesz az értékorientált ember. Aki ugyanis nem az, nem fog szaporodni. Lehetőség rejlik abban is, hogy ez a réteg megtalálhatja azokat, akik nagyon szegény és összeszorított körülmények közt élnek: a középosztály és az elszegényedett rétegek találkozásában.

Ma azonban azt igyekeznek erősíteni, hogy nincs szolidaritás, és a ma embere azt mondja: elég nekem a magamé.

Én azt nem mondanám, hogy nincs ma szolidaritás - még ha a „média" ezt mondja is. Gondoljunk bele, hogy mennyi alapítvány létezik. Lehetnek közöttük persze szélhámosak is, de sok mindenért benyúlunk a zsebünkbe. Megkérdeztem az osztályomban, hogy az egészen szerényen gondoskodó szocializmus és a mostani pocsékság között mi az, ami mégis ennek az előnyére dönti el a kérdést. Az egyik diák azt felelte, hogy ez a rendszer inkább indítja az embereket arra, hogy bizonyos dolgokhoz hozzátegyék magukat személyesen, azaz segítsenek. Mi öregek valóban a szocializmusban szocializálódtunk, és állandóan előjön, hogy gondoskodjék az állam, gondoskodják a társadalom. Mivel azonban nem gondoskodik, nem is válthatja ki a személyes odafigyelést, a segítés kötelezettségét vagy indíttatását. Itt nemcsak arról van szó, hogy mennyi pozitív lehetőségem van arra, hogy másokon segítsek, hanem hogy valóban azt gondolom-e, hogy másokon segíteni kell.

Ma minden azt sugallja, hogy a gyermek az szegénységi tényező, a szegényekkel miért foglalkozzam, nincs hozzájuk közöm, inkább felfelé kellene törekednem és megvalósítani önmagam...

Itt lép be az, hogy az ember Istenre függesztett lény. Vagy azt mondom, hogy ez egy olyan sodrás, amelynek nem lehet ellenállni, vagy tudomásul veszem, hogy

létezik ez a sodrás, és ennek ellenére ragaszkodom ahhoz, hogy másképpen kellene lennie.

Hogy hogyan kellene lennie, az nem attól függ, hogy mennyire sikerül azt megvalósítani. Örülni kell annak, amikor azzal találkozunk, hogy egyik ember nem egy el közömbösen a másik ember dolga mellett. Ez pedig nem mennyiségi kérdés, hanem az emberi méltósághoz tartozó kérdés.

Tudunk mi keresztyén közösségekben, gyülekezetekben ilyen közösség lenni?

A keresztyén közösség az egy más rejtély, más titok. A diakónia lehet egyéni is, nem feltétlenül közösségi csatornákon keresztül működik. A jótékonyság nem feltétlenül az egyház feladata, inkább a keresztyén emberé. Az egyháznak nem elsősorban az a feladata, hogy különféle jótékonysági mozgásokat szervezzen, hanem hogy olyan lelkületet sugározzon át a Jézus Krisztus üzenetén keresztül, ami embereket valamerre indít, tehát megtermékenyít. Ezeket az embereket pedig anélkül is, hogy ismernék egymást, maga az Ige köti össze.