Hazánkban csak a rendszerváltozás óta beszélhetünk alkotmányos berendezkedésről. A megelőző 40-50 év a pártállam finomabb vagy erőszakosabb elnyomásának időszaka, ami a hatalom részéről az ateista ideológia egyeduralmának megtestesülését is jelentette.
Napjainkban az állam és az egyházak viszonya 3 pilléren nyugszik: az Alkotmány, az 1990. évi IV. törvény és a Kormánnyal megkötött - részünkről 1998-ban aláírt - Megállapodás.
Az állam és az egyház mindenkori kapcsolata nem tévesztendő össze a mindenkori kormány és az egyház vagy a politikusok és az egyház képviselőinek viszonyával. Míg az előbbi nem mozdulhat ki az alkotmányosság szilárd keretéből, ami fölött az Alkotmánybíróság őrködik, az utóbbi bizony nagy kilengéseket mutat. Az Unió ebből a szempontból lényeges változásokat nem jelent, mert az egyházak és vallási közösségek jogállásának szabályozása a tagállamok fennhatósága alatt marad. Ebbe Brüsszelből nem szólhatnak bele, még a készülő uniós Alkotmány szerint sem.
A magyar állam kinyilvánította, hogy tiszteletben tartja és biztosítja az egyházak vallásgyakorlatát, autonómiáját, belső rendjét és felügyeleti szervet - mint a rosszemlékű ÁEH - nem hoz létre. Az egyházak belső életébe nem szól bele, de közszolgálatuk ellátását segíti. Az alkotmányos elvek megvalósulása a mindenkori kormány egyházpolitikájától függ. A különbség jól lemérhető az előző és a mostani kormány hozzáállásában.
Míg a hatalomra került pártok és az akaratukat megjelenítő kormány mindig érdekek mentén politizál, addig a keresztyén egyházaknak mindenféle politikai kurzustól függetlenül az evangéliumi értékeket és igazságokat kell kifejezésre juttatniuk, ami jelenthet ütközést is. Kérdés, hogy az egyházak - közte mi is - felvállalják-e ezt, vagy alkuba bocsátkoznak? Prófétai küldetésüket képesek-e betölteni ? Tény, hogy az elmúlt két évben többször kellett az Alkotmánybíróságtól jogvédelmet kérni. Meghatározó az államtól származó anyagi juttatások rendje is, ami az éves költségvetésben jelenik meg. Ha a kormány az állami kiadásokat visszafogni kívánja, akkor igyekszik az egyházaknak járó támogatásokat is lefaragni. Ezt a hivatalban lévő kormány nem is leplezi. Enélkül azonban az egyház sem közfeladatait nem tudja ellátni - iskolák, kórházak, szociális intézmények működtetése -, sem történelmi jelentőségű műemlékeit nem képes fenntartani. A kárpótlási járadék a gyülekezetek anyagi egyensúlyának megmaradásában játszik döntő szerepet. Új elemként jelent meg néhány éve a vidéki lelkészek javadalmának kiegészítése, ami a költségvetésben elenyésző tétel, a címzetteknek viszont meghatározó forrás. Ezek valóban függelmi viszonyt jelentenek, de csak anyagi értelemben. A kormány tisztában van vele, hogy a törvényi határokat ugyan megközelítheti, de nem lépheti át, hiszen az egyház tagjai maguk is választópolgárok, akik 4 évente véleményt nyilváníthatnak. Már rövid távon jó lenne elérni a gyülekezetek állásfenntartó erejének megerősítését, ami a lelkészek anyagi kiszolgáltatottságát megszüntetné. Ez tekinthető a legérzékenyebb pontnak az államtól származó támogatások sorában.
Végül feltehető a kérdés, hogy van-e a mostani kormánynak egyházpolitikája. A válasz egyszerű, nincs. Vagyis nem ítélhető meg, hogy a protokolláris formaságokon túl, miként viszonyul a közéletben megjelenő egyházakhoz, amelyek a mai magyar társadalom legnagyobb szervezett erői, és amelyek nagyobb közéleti aktivitás esetén akár választások kimenetelét is eldönthetik. Csak remélhetjük, hogy erre nem kell már sokat várni.
Dr. Rózsa Tibor
Állam és egyház
Két olyan szervezet, mely egymásra van utalva. A közelmúlt kelet-európai történelme megmutatta, hogy hová vezet annak a nemzetnek az útja, amelynek végrehajtó hatalma nem hogy nem támogatta az egyházat, hanem egyenesen ellene fordult, hogy megsemmisítse azt: előbb az erkölcsi, majd ebből is következően a gazdasági romlás útjára állítva országokat és népeket. Nemcsak ez az ellenséges hozzáállás, hanem az államhatalom részéről való irányítási szándék megfogalmazása és megvalósítása is ugyanilyen eredményre vezetett! Az Egyház küldetésénél fogva a nép, a nemzet, az ország javát, felemelkedését is munkálja. Mindaddig, amíg ezt teszi, a bölcs állam lekötelezettje az egyháznak. Az államnak saját, jól felfogott érdeke az egyház működésének támogatása, hiszen az egyház a maga sajátos lehetőségeivel olyan társadalmi problémák kezelésében tud részt venni, melyekre az államnak nem hogy receptje, de megvalósítható elgondolása sincsen. A mai idők nagy problémája az, hogy sajnos az egyház sincs küldetéstudatának magaslatán, melyből az is következik, hogy működéséhez az állam segítsége szükségeltetik. Vannak, akik azt gondolják, hogy a támogatás fejében bele is szólhatnak az egyház életébe. Ezek azok a emberek, akiknek halvány fogalmuk sincs az egyház mibenlétéről. Akik hatalmi pozíciójukból a támogató jogán az egyházak belső rendjébe, életébe bele akarnak szólni, azok előbb a saját házuk, pártjuk tájékán nézzenek jól szét: létszámukhoz és a nemzet megmaradásának, gyarapodásának érdekében végzett tevékenységükhöz képest nem kapnak-e az egyházakhoz tartozó adófizetők adóforintjaiból aránytalanul magas támogatást. Véleményem szerint az állam csak annyira szólhat bele az egyház életébe a támogatások révén, hogy ellenőrizze a támogatások megfelelő felhasználását. Az egyház pedig ne adjon támadási felületet, mert nem csupán a saját becsületével játszik, hanem Krisztus ügyét járatja le, amikor küldetéséhez méltatlanul él.
Victor János
lelkipásztor, Nagyvisnyó
Mese vagy tantörténet
Mióta tudom, hogy milyen témában mondhatnám is el szerény véleményemet, egy tantörténet jár a fejemben. Mese a molnárról, a fiáról és a szamárról. Biztosan ismerős a forgatókönyv: szegények haladnak valami aktuális cél felé, de a szembejövők vélekedése szerint semmiképpen sem jó az egymáshoz való viszonyuk. Ha a molnár ül a szamáron, a fiát sajnálják, ha fordítva, akkor a molnárt. Ha mindketten: jaj, szegény szamárnak. Végül vállra veszik a szamarat, de ezt is kikacagja egy szembejövő, mondván: miféle ostobaság ez. Sehogy sem jó. Valahogy minden változatban találni kivetnivalót.
Ilyen „minden változatában találni kivetnivalót" az egyház és állam kapcsolata. Az elmúlt fél évben újra sokan és sokfelől kritizálták egyházunk és a magyar állam kapcsolatát. Választási időszakban különleges, két választás között általános kritikák hangzanak el. Ezek egy része nyilván választási beszéd: nehéz gazdasági helyzetben általában egy, az állam pénzét költő kisebbség szokott lenni a célpont (van erre történelmi példa jó néhány); a másik rész lehet az elméleti, az érdemben vitatható. Mégis nagyon ritka (leszámítva a szószéki, iskolai fórum-lehetőségeket, amelyeket azonban nem e célra engedett létrehozni az Úr) egyházi részről a tisztázó igény. Pedig megvannak az evangéliumi hagyományaink ebben a kérdésben. Maga Krisztus szépen tisztázza ezt - ha máshol nem is ismerjük, legalább a Missziói parancsban - és azt mondja: enyém a hatalom mennyen és földön. Tiétek pedig - folytatja - hogy elmenjetek, hogy tanítványosítsatok, hogy érezzétek és tudjátok: veletek leszek. Ez talán még szép rendet is rakhatna, de van befejező szakasz is. Mert Krisztus jelenlétét ígéri a világ végéig. Ez az, amiről Pál is oly sokat és oly szenvedélyesen beszél. Jelenlét és világvég. Azt gondolom, ha van feszültség keresztyén élet és világ, egyház és állam, hitvallás és munka között, akkor az ebben kell, hogy gyökerezzen.
Különböző politikai irányzatokkal szerződő, világi munkát is (ugyan mi mást végezne az előbbiek alapján?!) végző, a gyülekezetekben, iskolákban, szeretetintézményekben, egyeztető fórumokban élő keresztyéneknek (magának az egyháznak) csakis „megbízhatatlan" (Vályi Nagy Ervinnek, századunk egyik legnagyobb teológusának máig érvényes kifejezése) szerződései lehetnek. Veszélyesnek látszik örök elkötelezettségről, politikai célról, közös ügyről beszélni. Sajnálom: én csak kötelezettségekről, politikai célokról és közös ügyekről olvasok a Szentírásban. Ennek lehetnek és vannak feszültségei, de ez nem kell hogy megossza a keresztyéneket, ez nem szabad hogy ékeket verjen közénk és mások közé. Bizonyára arra volna szükség, hogy ezeknek a szabályozottságát vitassuk: megtesszük ezt nap mint nap. A magyar állam életét alkotmány szervezi, törvények biztosítják, jogtudósok dolga ezekről vitatkozni.
Én a feszültséget a már említett világ meghatározásban látom. Ti., hogy a világ elmúló dolog. Sok szép feladattal (a már idézett parancsban a tanítvánnyá tétel is ezen a földön végzendő), hasznos munkával, hitvalló példákkal. Könyörgésekkel és gondoskodó szeretettel kell körülvenni a teremtett világot. De tudnunk kell az „új teremtés" sürgető és parancsoló jelenlétéről. A mi munkánk a világban: javítgatni és szerethetővé tenni elmúlásra ítélt és újjáteremtendő világunkat, hogy minél többen - a ránk bízottak - ismerjék fel: Isten egy csodálatosabbat készít számukra és számunkra. Ennek a feszültségében kell szolgálnunk, és így kell kapcsolatunkat alakítani a világi rendszerekkel, hatalmakkal, felsőbbséggel, intézményekkel. Nem valami magasabb rendű gőggel (ilyenre is van példa), hanem a parancsolatok fényében és Krisztusnak (és Pál apostolnak, és Péter apostolnak és így tovább) azzal a szorongató szerete-tével, mellyel saját népükhöz fordultak. Nem tudok érdemben másra gondolni, mint erre, mert ezek határozzák meg a mi „világhoz fordulásunkat". Azt pedig, hogy a világ miképpen áll hozzánk: minden időben más és más alkotmány, törvény, szokás és megszokás határozza meg. Ideje lenne már csapkodásainkkal leszámolni és átgondolni: lehet-e, szabad-e nekünk (lehet, de nem szabad) alakváltozásokban léteznünk. Nem az aktuális kihívásokra adott válaszainkra gondolok (gondolhatnék erre is, hiszen ez ügyekben rendszeresen késésben vagyunk), hanem arra a gyakori kényszerre, hogy átegyháziasítsunk amúgy nem egyházi természetű problémát. Keresztyénként Krisztus parancsa szerint való élet a dolgunk, Ő az, aki meghatározza munkáink értékét, gyümölcsét, életünket és viszonyainkat. Nem a szembejövők véleménye: az újabb és újabb rossz megoldásokba hajszolhat bele. Akiknek pedig nem tetszik, hogy a keresztyén ember máshonnan veszi a tanácsokat, az elgondolkodhat a fenti mesén. Mert lehet, hogy néha nem is a molnár, hanem a szamár helyén képzeljük magunkat.
Kovács József
vallástanár, Sárospatak