Ha egyszerre akarunk tekintettel lenni a 19. században gyökerező magyar polgári hagyományokra, valamint a modern demokratikus köztársaság kívánalmaira, nem lehet megoldás az egyházak állam által történő teljes magára hagyása, de az sem, ha (majdnem) teljes egészében magáévá teszi és finanszírozza utóbbiak törekvéseit. Tudomásul kell venni, hogy az egyházak fontos társadalmi intézmények, ezért az állami költségvetésben helye van a vallásfelekezetek - közfeladatokon (oktatás, egészségügy stb.) túli - hitéleti tevékenysége támogatásának is. Nagy kérdés azonban a mérték, ebből a szempontból egyértelműen az államnak a jelenlegi magyar gyakorlatnál kisebb, az egyháztagoknak pedig jelentősebb áldozatvállalását tartom fontosnak.
Elméleti, ideális célt az önfenntartó egyházmodell jelenthet, hiszen a híveknek meg kell hogy érje annak az intézménynek a támogatása, mely a - hite szerinti, bármiben is megjelölt - Mindenhatóval való lelki kapcsolattartást biztosítja számára.
Egy egyháznak annál jobb, minél inkább saját híveire tud támaszkodni az állam segítsége helyett. Az elvet többé-kevésbé kifejezésre juttatja az ún. 1%-os modell, amely nem pontos tükre ugyan az egyházak támogatottságának (hiszen az adófelajánlásban nem feltétlenül lelki azonosulás, hanem valamiféle hagyomány, társadalmi elkötelezettség stb. is szerepet játszhat), éppen ezért e rendszer megőrzését jónak tartom.
Az ellen sincs semmilyen kifogásom, ha az egyházak által fenntartott oktatási és egészségügyi intézmények működtetését az állam - hasonlóan az állami, önkormányzati stb. intézményekhez - a költségvetésből támogatja. Ugyanakkor az 1997-es vatikáni szerződés, illetve az annak nyomán kötött megállapodások folytán lassan előállhat egy olyan helyzet, amely az egyházi és az állami intézmények között, előbbieket preferáló, értelmetlen versenyhelyzetet teremt. Az azonos jogokkal azonos kötelezettség, például az állam felügyelő, ellenőrző szerepének azonos elvek szerint történő érvényesítése jár. Az utóbbi eljárással kapcsolatosan több egyházi megnyilatkozás az utóbbi években indokolatlanul éles volt, közéleti csatározásoknak szolgáltatták ki az egyházpolitikát, márpedig egy jelenkori kultúrharc nem szolgálja sem a szekuláris állam, sem a vallásfelekezetek érdekét.
Fazekas Csaba
Miskolci Egyetem BTK, dékán
Összeállítás a sajtóban és az Interneten megjelent írásokból, közleményekből
Czene Gábor, Népszabadság, 2005. február 16.:
„Az egyházak fenntartása elsősorban a hívek feladata - állítja újonnan kidolgozott, bár több elemében ismerős egyházpolitikai koncepciójában az SZDSZ. A kisebbik kormánypárt felszámolná az egyházaknak „alanyi jogon nyújtott privilégiumokat", mert elvi kérdésnek tartja, hogy az állam csak akkor és annyi költségvetési támogatást nyújtson az egyházaknak, amennyire azt közszolgálati tevékenységük indokolja. Az SZDSZ közszolgálati tevékenységnek a múzeumok, levéltárak és műemlékek fenntartását, valamint az oktatást, a szociális és az egészségügyi szolgáltatásokat tekinti."
Februárban még itt tartottunk. Hitéletre ne, közszolgálatra igen. Tehát az oktatásra, szociális tevékenységekre kaphatnak pénzt az egyházak.
Ehhez képest a Magyar Nemzet 2005. augusztus 25-i számában Joó István tollából ezt olvassuk:
„Gyurcsány Ferenc kormányfőnek írt levelében nemkívánatos folyamatnak nevezte Göncz Kinga ifjúsági, családügyi, szociális és esélyegyenlőségi miniszter, hogy az önkormányzatok tömegesen adják át szociális intézményeiket az egyházaknak. A birtokunkba került levélmásolat szerint a miniszter asszony azt tartja elkerülendőnek, hogy az átadások eredményeként a szociális ellátórendszerben meghatározóvá váljék az egyházak szerepe."
Ennek végeredményeképpen a református (és római katolikus) értelmezés és tapasztalat azt mutatja, hogy a szaktárca szerint az egyházi szociális intézményeknek kevesebb normatív támogatás kell hogy járjon.
A www.reformatus.hu honlapon 2005. augusztus 24-én megjelent zsinati közleményből egyszerűen megérthetjük, hogy a református, egyházi fenntartású gyűjteményekkel kapcsolatos kormányzati tevékenység (finanszírozás, mely „véleményüket" tükrözi) a következők alapján történik:
„Az elnökségi tanács és a gazdasági bizottság összevont rendkívüli ülést tartott a mai napon a zsinaton, miután az előzetes határidőre nem érkeztek meg azok a támogatások, melyek a Magyarországi Református Egyház és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma közötti az egyházi közgyűjtemények és közművelődési intézmények támogatásáról szóló megállapodásban szerepelnek. Ez a támogatási elmaradás a Magyarországi Református Egyházon belül négy egyházkerületi és két kisebb gyűjteményt érint, az intézmények működését és az ott dolgozó munkatársak fizetését egyaránt veszélyezteti. Ebben az esztendőben az egyházunkhoz tartozó közgyűjtemények és közművelődési intézmények szerződésben biztosított támogatásának 30 százaléka sem érkezett meg. Ígéretet kaptunk arra, hogy szeptemberben az elmaradt támogatási összeget biztosítják."
A szociális és kulturális tevékenység februárban még az egyházak közszolgálati munkájának, és finanszírozásra méltónak minősült. Ugyanígy az oktatási tevékenység is, ahol korábban már megmutatta a kormányzat, hogy igazságtalannak tartja az egyházi iskolák finanszírozását, így csökkenti a gyermekek után járó normatív támogatást.
Mindezek és a mögöttes szándékok megértésének elősegítésére a fent idézett Magyar Nemzet cikkből még néhány sor álljon előttünk:
„Balog Zoltán számára egyértelmű, hogy a miniszter asszony motivációja nem elsősorban anyagi, sokkal inkább ideológiai jellegű, hiszen azt kifogásolja Göncz, hogy a folyamat során az ellátórendszerben meghatározóvá válik az egyházak szerepe."
A politikai egyensúlyra törekedve ezt az idézetet hadd toldjuk meg a Népszabadságból idézett cikk zárósoraival:
„Nyakó István kérdésünkre úgy vélekedett, hogy a nyugat-európai állapotokhoz képest Magyarországon még nem teljes körűen valósult meg az állam és az egyház szétválasztása. Mindaddig nem teremtődnek tiszta viszonyok - mondta -, amíg a mindenkori kormányzat kénye-kedve szerint dönt arról, hogy az egyházak milyen mértékű költségvetési támogatást kapnak. Így óhatatlanul lesznek kitüntetett helyzetben lévő felekezetek és olyanok, amelyek kevésbé kedvesek a hatalomnak. Az MSZP szóvivője szerint
mindez azzal a veszéllyel is jár, hogy a „pluszalamizsna" révén politikai kötődések alakulnak ki a kedvezményezett egyházak és a pénzt osztó pártok között."
Kedves Testvéreink! Talán ebből kiderül, hogy az egyháztagokról eleve feltételezett „ideológiai másság" miatt büntetik egyházi iskoláinkat, szociális intézményeinket, könyvtárainkat, tudományos gyűjteményeinket. Az is kiderül, hogy nem jogos járandóságnak tartják az állami forintokat, csupán alamizsnának, amelyet adnak, ha akarnak.
Hogyan értelmezi a kormány az esélyegyenlőséget 2005-ben Magyarországon?
Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát..." A sokszor ismételt Reményik refrén lassan ismét időszerűvé válik. A kormány tavaly iskoláink ellen indított támadást, az idén szociális intézményeinket próbálta megtorpedózni, most meg egyházunk egészének működését teszi lehetetlenné.
A Magyarországi Református Egyház által működtetett intézmények a társadalom felé kinyújtott karjai. Szolgálni kívánnak neveléssel, fogyatékosok és idősek gondozásával, közművelődési tevékenységgel. Az intézmények egyik fontos célkitűzése a keresztyén és nemzeti értékrendet megerősíteni a rájuk bízottakban - fiatalokban és kevésbé fiatalokban egyaránt.
Nézzük meg négy példán keresztül, hogy 2005-ben az intézmények - és ezek között az egyház által fenntartott intézmények - hogyan tudtak működni.
A bölcsek azt mondják, hogy ha kíváncsi vagy valakinek az értékrendjére, akkor nézd meg a pénztárcáját. Ha kíváncsi vagy valakinek az értékrendjére, akkor nézd meg a költségvetését, azt a módot, ahogyan beosztja a rendelkezésére álló anyagi javakat. Ez igaz az egyénre, a családra és egy országra is.
Ha megnéztük a Magyar Köztársaság 2005. évi költségvetését, akkor rájöttünk arra, hogy a költségvetés készítői és elfogadói a közoktatás ügyét nem tekintették stratégiai fontosságúnak. Be kellene végre látnunk azt, hogy a társadalmi tőke létrehozásában az oktatási intézményeknek kiemelt fontosságuk van. Három olyan közösség van, amelyek a társadalmi tőke tekintetében stratégiai fontosságúak: a család (a legfontosabb), az iskola, és az egyházak.
A családban kodifikálódik az, hogy a felnövekvő fiatal mennyire lesz becsületes, őszinte, kitartó, társait segítő, nagyobb közösségért is felelősséget érző és szolgálatot vállaló (mind-mind a társadalmi tőkénk fontos elemei). A másik két közösség megerősítheti ezeket. És ez vonatkozik minden családra és minden iskolára.
A négy példa közül az első és a negyedik mindannyiunkra vonatkozik, a második és harmadik az egyházak által működtetett intézményekre. Minden példa után meg fogom kérni a kedves olvasókat, hogy tegyenek fel magukban egy kérdést és válaszoljanak is rá.
Az első példa: családommal együtt Miskolcon élek. Gyermekeink egy népes általános iskolában járnak, ahol az osztályban is több mint 25-en vannak. Önök viszont - tételezzük fel - egy kis településen laknak, ahol sajnos a gyermekük osztályában a tanulók létszáma nem érte el a közoktatási törvényben meghatározott átlaglétszám felét (kb. 12-13 fő). Sok ilyen település és iskola van. Nos a 2005. évi költségvetés megbüntette Önöket, az Önök gyermekét és azt az iskolát, ahova jár, ugyanis évi 10ezer Ft-tal kevesebbet kap az iskola tanulónként, mint nagyvárosi társa. Számoljunk egy kicsit: ennek a kis iskolának legyen 100 tanulója. Ekkor már 1millió Ft-tal kaphat kevesebbet, mint nagyobb társa. Ez azt jelenti, hogy ebben az iskolában a 2005. évben semmiféle fejlesztésre nem jutott. Márpedig, ha egy élő szervezet - és egy iskola élő szervezet - nem fejlődik, akkor megbénul és sorvadásnak indul. Jövőre még jobban sújtja ez a kistelepülések iskoláit.
Feltehetik magukban a kérdést: ez vajon az esélyegyenlőséget biztosítja ma Magyarországon? Válaszoljanak is magukban, kérem.
A második példa elején engedjék meg, hogy családommal együtt oda költözzünk az Önök szomszédságába, arra a kis településre, ahol Önök élnek. Gyermekeink osztálytársak, együtt játszanak, mi is átjárunk egymáshoz, vagy csak a kerítésnek támaszkodva beszéljük meg az élet fontos dolgait. Az előbbi elvonás miatt a település iskoláját bezárni kényszerülnek, mi pedig úgy döntünk, hogy nem a szomszéd falu körzeti iskolájába visszük gyermekünket, hanem a közeli város iskolái közül választunk. Mivel több iskola is van a városban az én gyermekem egy önkormányzati általános iskolába kerül, Önök pedig egy egyház által működtetett általános iskolát választanak.
Mivel a bejárás többletköltséget jelent, a költségvetés kiegészítő normatív támogatásként támogatja ezt. Az én gyermekem meg is kapja, mert önkormányzati általános iskolába jár, az Önöké viszont nem, mert egyházi általános iskolába jár.
Feltehetik magukban a kérdést: ez vajon az esélyegyenlőséget biztosítja ma Magyarországon? Válaszoljanak is magukban, kérem.
Harmadik példánkat vegyük a szociális szférából: néhány héttel ezelőtt a jelenlegi kormány kisebbik pártjának egyik bajuszos és dörmögő hangú vezető politikusa azt nyilatkozta a privatizáció kapcsán, hogy az állam nem jó gazda, ezért kell eladni vagy odaadni nagyon sok mindent, ami még társadalmi közvagyon.
Szintén néhány héttel ezelőtt ugyanezen értékrendet valló esélyegyenlőségi miniszter asszony egy jelentést készített a miniszterelnöknek, amelyben az áll, hogy vigyázzunk, mert az egyházak túl sok szociális intézményt indítanak, vagy vesznek át működtetésre, és nemkívánatos térnyerés lehet ennek az eredménye.
Hogy is van ez, privatizáljunk, adjuk oda működtetésre gyárainkat, intézményeinket, de az egyházaknak ne, mert nemkívánatos társadalmi térnyerés lesz az eredménye.
Feltehetik magukban a kérdést: ez vajon az esélyegyenlőséget biztosítja ma Magyarországon? Válaszoljanak is magukban, kérem.
A negyedik példa megint mindannyiunkat érint, de súlyosabban az egyházi intézményeket. Írásom elején már szóltam a társadalmi tőkéről. Ennek egyik nagyon fontos eleme a nemzeti kultúránk. A 2005. évi költségvetés szinte lehetetlen helyzetbe hozta az alapfokú művészetoktatási intézményeket. Azt deklarálta, hogy nem közoktatási feladat az alapfokú művészetoktatás, így nem is kell központi költségvetésből az eddigieknek megfelelően finanszírozni.
Több esetben is nominálisan csökkent a normatív támogatás, és viszonylag jelentős tandíjfizetésre kötelezték a szülőket. Az egyházi intézmények esetén pedig eltörölték a kiegészítő támogatást. Holott az elmúlt 10 évben az alapfokú művészetoktatási intézmények döntő többsége színvonalas művészi munkával járult hozzá gyermekeink népzenei, néptánc és egyéb népi művészeti neveléséhez, valami olyasmivel, ami igazán a miénk, igazán magyar.
Feltehetik magukban a kérdést: ez vajon a nemzeti értékeink megerősítését szolgálja ma Magyarországon? Válaszoljanak is magukban, kérem.
Önökkel együtt én is azt kérdeztem, hogy miért támadják egyházaink által működtetett oktatási és szociális intézményeinket? Miért nem élhetünk szabadon, a törvényeink által biztosított lehetőségekkel, miért próbálják ellehetetleníteni intézményeink működését?
Miért nem igényli a jelenlegi kormány azt a hozzáadott értéket, amelyet az egyházak intézményeiken keresztül tehetnek a társadalomban?
A választ egy közelmúltban elkészült kutatási eredményben vélem felfedezni. A Budapesti Műszaki- és Gazdaságtudományi Egyetem Jövőkutató Intézete felmérést készített 16-26 éves fiatalok körében értékrendjük, jövőképük, nemzeti elkötelezettségük terén. A kutatás azt mutatja, hogy mérhető különbség van az egyházi intézmények és az önkormányzati intézmények között. Az egyházi intézményekbe járt tanulók értékrendje szilárdabb, jövőképe határozottabb és magyarságtudata erősebb, mint társaiknak.
Feltehetik magukban a kérdést: zavarhat ez ma valakit is Magyarországon, hogy az egyházi intézmények az értékrend, a jövőkép, és a magyarságtudat terén hozzáadott pedagógiai értéke magasabb az átlagnál? Válaszoljanak is magukban, kérem.
Ha a helyzet még nem elég elszomorító, akkor álljon itt néhány adalék arról, hogy az állam hogyan teljesíti a Magyarországi Református Egyház felé a törvényben vagy szerződésben vállalt kötelezettségét. 2005 augusztusában a Kormány a költségvetési hiány megszépítése céljából úgy döntött, hogy az egyes minisztériumok által kifizetendő összegből 500milliárd Ft kifizetését vissza kell tartani - azaz nem kell kifizetni. Ez valamennyi minisztériumot érinti, és érinti az egyházakat is. A Magyarországi Református Egyháztól a 2005. év végéig több mint 1,1milliárd Ft-ot tartanak vissza. Nem fizetik ki már júliustól a hittanórák óradíját, az ötezer lélekszám alatti településen lakó lelkipásztorok támogatását, a járadékot a gyülekezeteknek, a járadék-kiegészítést, valamint a közgyűjtemények sem kapnak támogatást. A kormányrendelet nem szól arról, hogy ezt a hatalmas összeget megkapják-e valamikor a jogosultak, vagy sem?
A Magyar Köztársaság kormánya 2005-ben így viszonyul iskoláinkhoz, szociális intézményeinkhez, és a gyülekezetekhez tartozó református állampolgárokhoz. Gondolkozzunk el ezeken, és ismételgessük magunkban egyre hangosabban: „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát..."
Ábrám Tibor
főgondnok
Rossz hírek
Mostanában rossz hírek járnak az állami finanszírozásokról, gondolok itt a kistelepüléseken szolgáló lelkipásztorok jövedelempótló támogatására, a hittanpénzek kifizetésére, illetve ki nem fizetésére, az egyházi intézményeknek (még mindig csak) utalandó összegekre. Erről a témáról kérdeztük Balajthy Józsefet, a Miskolc-Felsővárosi Gyülekezet lelkipásztorát.
Legújabb információim a tegnapi Magyar Nemzetből származnak, tehát hogy az állami támogatások elakadásának, illetve eddigi ki nem fizetésének hátterében pusztán adminisztrációs okok állnak. Az államtitkár úr úgy nyilatkozott, hogy mindent elrendezett, aláírt, így elhárultak az akadályok a kifizetések elől. A közelgő választások nyilván ilyen tekintetben is szorongatják a kormányt: nemcsak választási költségvetést készítettek, hanem a szándékok megvalósulását is a választások fényében kell elvégezni, illetve visszafogni, hogy a választók szemében kedvezőbb kép alakuljon ki róluk.
Nekem nem úgy tűnik, hogy az egyházak tagjaira mint szavazókra számíthatna a baloldal.
Tévedés. Ez óriási tévedés. Észre kell vennünk, hogy sok olyan ember van, aki templomainkba vasárnaponként eljár, meghallgat minket, de politikai szempontból más álláspontot képvisel: az MSZMP utódjára szavaz.
Én mégis úgy érzem, hogy szeretjük azt gondolni, hogy az egyház egységesen kiáll egy meghatározott értékrend mellett.
Igen, de itt nem erről van szó. Sokakban él az az életérzés hogy „a Kádár-rendszer idejében jobban éltünk", és a mai kormányban ma is azok az urak, akik annak idején az elvtársak voltak. Számukra az MSZP egyfajta nosztalgia, és nem gondolnak bele, hogy ezzel az MSZMP egyenes ági örökösét támogatják.
Attól az államtitkári bejelentéstől ezek az emberek meg fognak nyugodni, hogy minden rendben van az egyházakkal kapcsolatban a kormány részéről?
Igen, néhányan megnyugszanak, és megerősödik bennük az a hozzáállás, hogy a papnak nincs igaza, mert illetékes (elvtárs) úr megmondta, hogy nincs semmi hiba. Egyébként is azt sulykolják a köztudatba, hogy az egyházaknak nincs joguk panaszra, a lelkészeknek nincs joguk semmit szóvá tenni, mert őket az állam tartja fenn, az államtól jön a pénz. Az nem kérdés, hogy mindig találnak jó indokokat, és mindig úgy kommunikálják akár a legnagyobb hibájukat is, hogy az erényként tűnjön fel.
A többséget azonban és a lelkipásztorokat érzékenyen érintik a kormányzati intézkedések, illetve nem intézkedések.
A jövedelempótló támogatás és a hittanpénz kapcsán viszont nemcsak politikai, hanem teljesen hétköznapi gondolatok is felmerülnek bennem. Hétköznapiak: nem tudunk megélni. Nem vagyunk ugyanis önellátóak. És itt kell sok felkiáltójelet tennünk a közegyházi gazdálkodás mellé! Készülnünk kell a keményebb időszakra, mert egyfelől mi garantálja, hogy 2006-ban kormányváltás lesz? Mi alapján számíthatunk arra, hogy majd a következő polgári kormány jobban támogat bennünket és több pénzünk lesz? Másfelől ezt a kérdést még csak súlyosbítja kis falusi gyülekezeteink elöregedése. Hány zsugorodó gyülekezet van zsugorodó falvakban Abaújban, Zemplénben, Borsodban? Ahol nincs gyermek, nincs falu és nincs gyülekezet sem. Hány lelkészi javadalmazást kell máris kipótolni a közös költségvetésből? Az egyre rosszabb statisztikai mutatók alapján ez csak növekedni fog. Erről nem szeretünk beszélni, bár demográfiai tények alapján nehéz másként vélekedni. Gondolnunk kell a jövőre központi intézkedésekkel is, hogy akkor hogyan fogunk megélni, és ma mit tehetünk ezért?
A gyülekezeteknek kell többet tenniük, több áldozatot hozniuk a templomok, parókiák és intézmények fenntartására?
Igen, de nem csak és nem kizárólag. Gyülekezeti tagjaink, egyházfenntartóink ugyanis általában erősen le vannak terhelve anyagilag. Egyházunk fenntartásához pedig nemcsak a lelkipásztorok javadalmazása és a parókiák költsége tartozik. Egyházunknak megvan a maga struktúrája, azt is fenn kell tartani. Vannak olyan területek, ahova sokat költünk, talán nagyon sokat, és talán másként kellene a jövőre gondolni az összegyházzal kapcsolatban.
A közegyházi alkalmazottak stabil helyzetéhez hasonló biztonságot kellene megteremteni a gyülekezeti lelkipásztorok számára is, akik jelenleg jobban függenek az állami támogatástól.
Ezen túl van ennek a kérdésnek másik oldala is. Ezt nevezhetnénk „szolidaritásnak". Miért idegenkedünk például a lelkipásztorok központi fizetésétől? Mint ahogy a közalkalmazottaknak van egy bértáblája, úgy nálunk is működhetne közös kassza és ráta szerinti javadalmazás.
Visszatérve eredeti témánkhoz, még egy kérdést érintenünk kell, hiszen mindennapi beszédtéma. A jelenlegi kormányzat kifejezetten az egyházakhoz áll ilyen ellenségesen, vagy más jellegű, a teljes társadalmat érintő problémáról van szó?
Szerintem ma már akkora a kapkodás a kormányzat részéről, hogy ezek az intézkedések nem célzottan érintik az egyházakat. Ugyanilyen összevisszaság tapasztalható az önkormányzatok háza táján. Alpolgármesterként is csak azt mondhatom, hogy hihetetlen káoszt tapasztalhatunk az állami gazdálkodással kapcsolatban, tehát nem kifejezetten ideológiai célzatúak ezek az intézkedések, hanem inkább a kapkodás és zűrzavar jelei. Mondom ezt úgy, hogy közben tudom, hogy az egyházak egyébként sem számíthatnak túl sok jóindulatra.
Barnóczki Anita