„Jaj, jaj, jaj a föld lakóinak…” (13)

A figyelmeztetésben is ott van a kegyelem

Nem könnyű ilyen igéről írni. Talán szívesebben olvasnánk valami megnyugtatót. A Jelenések könyve azonban nem kímél meg attól, hogy szembenézzünk a világ törékenységével és a bűn súlyával. A föld, a víz, az égbolt sérül a látomásban. Mindez nem a kíváncsiságunk kielégítésére van előttünk, hanem azért, hogy felébredjünk. Mindennap látjuk, mennyi sebet hordoz a teremtett világ és mennyi fájdalmat okoz az ember az embernek. Háborúkról hallunk, családok küzdenek a megélhetéssel, közösségekben elfogy a bizalom. Könnyű hozzászokni. Egyre nehezebb valóban megrendülni a másik szenvedésén. Pedig a közöny is rombol. A tanodai szolgálat éveiből különösen bennem maradt, hogy a társadalmi bajoknak mindig van arca. Egy gyermeket nem lehet puszta statisztikává tenni. A lemaradás, a bizonytalanság, a szegénység nem elvont fogalom annak, aki benne él. Éppen ezért a keresztyén embernek nem elég a világ rosszaságáról beszélnie. Ott kell lennie, ahol segítségre van szükség. Vigyázzunk azonban az ítélkezéssel! Jézus nem tanított arra, hogy minden természeti csapás áldozataiban különösen bűnös embereket lássunk. A trombiták képei mindannyiunkat megtérésre hívnak. A visszatérő „egyharmad” azt is jelzi, hogy a pusztulásnak határa van: Isten még időt ad. A figyelmeztetés ezért a türelem és a kegyelem jele is. A reformátori hitvallás szerint a megtérés nem egyszeri vallásos élmény, hanem egész életünk Istenhez fordulása. Nem elég tudni, hogy Krisztus meghalt a bűneinkért. Engednünk kell, hogy kegyelme megváltoztassa a másik emberhez, a teremtett világhoz és a ránk bízott javakhoz való viszonyunkat. Isten szól és keres bennünket. Halljuk meg, mielőtt már csak a saját hangunk maradna.

Imádság

Teremtő és megváltó Urunk, bocsásd meg közönyünket. Ébressz fel Igéddel, és adj bátorságot a megtéréshez. Segíts, hogy ne csak beszéljünk a szeretetről, hanem jelen legyünk ott, ahol szükség van ránk. Ámen.