„...a Bárány (…) legelteti őket...” (17)

A Bárány, aki legeltet

Ha valaki megkérdezi tőlem, miért érdemes az egyházért dolgozni akkor is, amikor sok benne a feszültség, talán ezt az igét mutatnám meg neki. János olyan sokaságot lát, amelyben különféle népek, nyelvek és történetek találkoznak. Nem arról van szó, hogy mindenki egyforma lett. De arról igen, hogy valamennyien ugyanannak a Báránynak köszönhetik az életüket. A szolgálatban megtanultam, milyen különböző helyekről érkeznek az emberek. A belvárosi gyülekezet padjaiban és a hátrányos helyzetű családok között végzett munkában más-más gondokkal találkoztam, de az emberi szív legmélyebb kérdése sokszor ugyanaz: számítok-e valakinek? Van-e számomra reménység? Krisztus válasza nem az, hogy előbb bizonyítsd be az értékedet. Ő a saját életét adta értünk. A megváltottak ruhája a Bárány vérében lett fehér. Megfordul itt minden emberi logika. Nem a teljesítmény, nem a rang, nem a doktori fokozat, nem a vallásos múlt tesz tisztává. Krisztus áldozata. Ezért az egyházban senki nem nézhet le senkit. Aki a kereszt alatt áll, az nem fölényben van, hanem kegyelemre szoruló ember. Engem most különösen megszólít ez a mondat: „a Bárány (…) legelteti őket”. Jézus Péternek is azt mondta: „Legeltesd az én juhaimat!” Nem azt, hogy birtokold őket. Nem azt, hogy építs magadnak tábort belőlük. Az ő juhai. A lelkipásztori és minden egyházi vezetői szolgálat ebből kapja a mértékét. Tudunk-e figyelni, lehajolni, hordozni, vagy csak irányítani szeretnénk? A látomás végén Isten minden könnyet letöröl. Temetéseken, betegágyak mellett sokszor állok olyan emberek előtt, akiknek nem tudom megszüntetni a fájdalmát. De hirdethetem nekik: a könny nem az utolsó szó. A feltámadott Krisztusé az utolsó szó. Ezért ma is érdemes egymás mellé állni.

Imádság

Drága Úr Jézus Krisztus, bocsásd meg, amikor a ránk bízott embereket a magunkénak tekintjük. Adj pásztori szívet, irgalmat a szenvedők iránt, és élő reménységet mindazoknak, akik sírnak. Ámen.