„…meg nem jelöljük a mi Istenünk szolgáit…” (3)

Nem vagyunk gazdátlanok

Az elmúlt időben sokat foglalkoztatott, milyen könnyen osztjuk egymást táborokra. Nem csak a társadalomban. Az egyházban is. Ki hová tartozik, kinek a véleményét képviseli, ki kivel ért egyet? Észrevétlenül megtörténhet, hogy többet kérdezünk egymás emberi kapcsolatairól, mint arról, hogy vajon Krisztushoz tartozunk-e. Mivel az egyházban ez olyan természetesnek tűnik, pedig nem az. A hetedik fejezetben az ítélet szele egy pillanatra megáll. Isten szolgáit megjelölik. A pecsét nem azt ígéri, hogy az övéit soha nem éri baj. Azt hirdeti, hogy az Úr ismeri őket, és a szenvedés sem szakíthatja ki őket a kezéből. Nem a világ címkéje mondja meg, kik vagyunk, hanem az, hogy kié az életünk. Kié az életed? A Heidelbergi Káté első kérdés-felelete számomra nem pusztán konfirmációi tananyag. Olyan hitvallás, amelyet nehéz időkben különösen fontos újra kimondani: testestől-lelkestől, életemben és halálomban nem a magamé, hanem Jézus Krisztusé vagyok. Ez a bizonyosság nem önbizalomból fakad. A Szentlélek munkája bennünk. A száznegyvennégyezres számot sokan valamiféle zárt névsornak olvasnák. A jelképes teljesség azonban nem arra hív, hogy mi húzzuk meg Isten kegyelmének határait. A következő látomásban János már megszámlálhatatlan sokaságot lát. Isten üdvözítő műve nagyobb a mi szűk látóhatárunknál. Gyülekezeti lelkészként azt szeretném, hogy az emberek a templomban ne egy újabb helyet találjanak, ahol besorolják és megmérik őket. Inkább azt hallják: Krisztus hív, és nála van irgalom, megtérés és újrakezdés. Aki tudja magáról, hogy kegyelemből él, az óvatosabban ítél a másik ember felől is. Nem a magunk pecsétjét kell másokra rányomnunk. Arra kell mutatnunk, aki az övéit ismeri.

Imádság

Úr Jézus Krisztus, köszönöm, hogy nem emberi véleményekből kell megtudnom, ki vagyok. Szentlelkeddel erősítsd meg bennünk a Hozzád tartozás bizonyosságát, és adj szeretetet egymás felé. Ámen.