„…ki állhat meg?” (Jel 6,17)

Amikor megrendül, amire építettünk

Szolgálatom során sok olyan emberrel beszélgettem, akinek egyik napról a másikra megváltozott az élete. Egy betegség, egy veszteség, egy családi válság után már nem volt magától értetődő az, ami tegnap még biztosnak látszott. Ilyenkor a jól megfogalmazott mondatok keveset érnek. Az ember leginkább azt keresi: van-e valaki, akibe kapaszkodhat? A hatodik pecsét látomása éppen erről a megrendülésről beszél. Megmozdul a föld, elsötétül az ég, az emberi hatalom pedig egyszerre jelentéktelenné válik. Nem arra kaptuk ezt a képet, hogy napokat számolgassunk és minden katasztrófában a világvégét hirdessük. Arra figyelmeztet, hogy semmi teremtett dolog nem lehet az életünk végső alapja. Ez az egyháznak is szól. Olykor úgy viselkedünk, mintha egy tisztség, egy épület, a megszokott rend vagy a saját elképzelésünk tartaná meg Krisztus népét. Pedig az egyház nem velünk kezdődik, és nem is velünk ér véget. Amit ránk bízott az Úr, azért felelünk, de a megtartó hatalom az övé. „Ki állhat meg?” – hangzik a kérdés. A magunk erejéből senki. Nem a jó múltunk, a szolgálati eredményeink vagy az elismertségünk állít meg Isten előtt. Egyedül Krisztus, aki értünk hordozta el az ítéletet. A „Bárány haragja” megrázó kifejezés: ugyanaz a Jézus ítéli meg a gonoszságot, aki szeretetből önmagát adta értünk. Ha most valami megrendült körülötted, nem kell úgy tenned, mintha nem félnél. De tudd, hogy a félelemben sem vagy egyedül. Aki Krisztushoz tartozik, annak van reménysége a reménytelenségben is.

Imádság

Mennyei Atyánk, amikor megrendülnek emberi biztosítékaink, ne engedd, hogy elvesszünk a félelemben. Vezess vissza Krisztushoz, és taníts arra építeni, ami örökre megmarad. Ámen.