„Csend lett a mennyben mintegy fél óráig.” (1)

A csend, amelyben meghalljuk Istent

Mindannyian érzékeljük, hogy szinte állandó zajban élünk. Vélemények, hírek, üzenetek, határidők követik egymást. A lelkipásztori szolgálatban is könnyű úgy belemerülni a feladatokba, hogy az ember beszél Istenről, de egyre kevesebbet hallgat Rá. Ezt nem másoknak mondom elsősorban. Magamat is figyelmeztetem vele. A hetedik pecsét felnyitásakor csend lesz a mennyben. Különös: a Jelenések könyvének hatalmas látomásai között most nem a hangos esemény kerül előtérbe, hanem a hallgatás. A csend nem Isten távolléte. Éppen ellenkezőleg: az ő jelenlétében minden emberi beszéd elveszíti a fontosságát. Voltak az életemben olyan időszakok, amikor különösen szükségem volt arra, hogy ne a körülöttem hangzó véleményekre figyeljek, hanem az Igére. A sok kérdés és döntés között újra meg újra megtapasztaltam, hogy az Úrral való mélyebb közösség nem a problémák hiányát jelenti. Inkább azt, hogy a problémákat már nem egyedül hordozom. S amikor elcsendesedem, néha világosabban látom azt is, mit kell megtennem, és mit kell Isten kezében hagynom. A látomásban az imádságok felszállnak Isten elé. Gondolj bele: a kimondott és az elakadt mondatok is. A gyülekezet könyörgései, a beteg ember sóhaja, az édesanya imádsága a gyermekéért. Nem a szép megfogalmazásuk miatt értékesek, hanem mert Krisztus a mi közbenjárónk, és a Szentlélek erőtlenségünkben is segítségünkre van. A csend után az oltárról vett tűz a földre kerül. Az igazi imádság nem tesz közönyössé a világ iránt. Ha találkoztunk Istennel, akkor felelősebben lépünk oda az emberekhez. Talán ma nekünk is kevesebb hangos kijelentésre és több figyelmes imádságra van szükségünk. Nem az a kérdés, elég hangosak vagyunk-e. Hanem hogy meghalljuk-e az Urat.

Imádság

Urunk, annyi szó van körülöttünk és bennünk. Csendesíts el, hogy meghalljuk Igédet. Fogadd imádságainkat Jézus Krisztusért, és Szentlelkeddel formálj bennünket figyelmesebb, szeretőbb emberekké. Ámen.