Meddig még, Uram?

„Meddig, Urunk, te szent és igaz…?” (10)

Van úgy, hogy az ember már nem tud szépen imádkozni. Én ismerem ezt az érzést. Amikor

egy család fájdalmát hallgatom mert gyászol, amikor igazságtalanságot látok, vagy amikor a

szolgálatban azt tapasztalom, hogy a jó szándékot is félre lehet érteni, bennem is megszületik a

kérdés: meddig még, Uram? János az oltár alatt látja azokat, akik az Isten igéjéért adták az

életüket. Nem elfelejtett emberek. Isten előtt vannak, és megszólalhatnak. Milyen nagy

vigasztalás ez azoknak, akik úgy érzik, nem hallja meg senki a hangjukat! A zsoltárok is

megtanítanak bennünket arra, hogy a sebzett szívvel is lehet az Úrhoz menni. Sokszor

gondolok azokra a gyermekekre és családokra, akikkel a lelkipásztori szolgálatom során

találkozom. Nem minden történet oldódik meg gyorsan. Voltak terhek, amelyeket nem lehetett

egy jó tanáccsal levenni. De újra és újra megtapasztaltam: a keresztyén reménység nem abban

áll, hogy mindent azonnal meg tudunk változtatni, hanem abban, hogy Isten nem fordul el a

szenvedőtől. Ebben a részben a fehér ruha itt nem az emberi hibátlanság jutalma. A Bárány

kegyelmére mutat. Ez a reformáció üzenete is: nem a magunk igazságából élünk, hanem

Krisztuséból. Ezért kell az igazságért kiállnunk úgy, hogy közben ne veszítsük el a szeretetet.

Lehet keményen kimondani az igazat, de nem kell keményszívűvé válnunk. A végső ítélet

Istené. Nekünk ma is holnap is hűség a feladatunk. S ha benned is ott van ma a „meddig

még?”, ne szégyelld az Úr elé vinni. Ő a kérdés mögött a szívedet is ismeri.

Imádság

Urunk, sok mindent nem értünk, és olykor elfáradunk a várakozásban. Őrizd meg

bennünk a hitet, hogy Te hallod a kiáltást, látod a könnyeket, és Krisztusért nem mondasz le

rólunk. Ámen.