„Sőt, a bűnösök világossága kialszik…” (5)

Bildád súlyos szavakat mond. A bűnös ember pusztulását rajzolja Jób elé: félelmet, betegséget, elveszített otthont, kihaló emlékezetet. Jób mindezt hallgatja, miközben maga is beteg, és gyermekeit gyászolja. Milyen lehetett ezeket a szavakat hallani? Milyen lehetett ezeket a szavakat éppen egy baráttól hallani?

A bűn valóságos, és Isten ítéletét komolyan kell vennünk. Bildád azonban úgy beszél Jóbról, mintha ismerné szenvedésének okát. A bajából akarja bizonyítani a bűnösségét. Pedig a könyv elején maga Isten tesz bizonyságot Jób feddhetetlenségéről. A csapások nem igazolják barátai vádját. Nem következtethetünk valakinek a szenvedéséből arra, hogy bizonyára különösen vétkes ember.

Milyen könnyen gondoljuk mi is, hogy értjük mások életét! Látjuk, ami történt velük, és már magyarázatunk is van rá. De vajon mennyit látunk abból a teherből, amit hordoznak? Mennyit tudunk az imádságaikról, a küzdelmeikről?

Magunk fölött is hamar kimondjuk az ítéletet. Amikor baj ér, rögtön azt kérdezzük: „mit tettem, hogy ezt érdemlem?”

Jézus keresztjénél kell megállnunk, hogy értsük. Ott a bűntelen szenvedett értünk, bűnösökért. A kereszt megmutatja bűneink súlyát, és Isten szabadító szeretetét is. Krisztushoz bűneinkkel együtt jöhetünk. Ő bűnbánatra hív, és nála valóságos bocsánatot találunk.

Van, amit meg kell vallanod előtte? Tedd meg. De egy betegséget vagy veszteséget önmagában ne tekints annak bizonyítékául, hogy Isten elvetett. Nézz Krisztusra, és hallgasd az ő igéjét!

Mások mellé pedig azzal az alázattal üljünk le, hogy mi magunk is kegyelemre szorulunk. Az ítéletet bízzuk arra, aki mindent ismer.

Imádság

Igaz és irgalmas Istenünk, bocsásd meg elhamarkodott ítéleteinket. Segíts hozzád megtérnünk, és őrizz meg az alaptalan önvádtól. Taníts Krisztus kegyelméből élni. Ámen.