„Napjaim elmúltak, szétfoszlottak terveim, szívemnek vágyai.” (11)

Mennyi fájdalom fér el ebben a néhány szóban!

Még együtt szerettünk volna megöregedni. Látni, ahogy felnőnek az unokák. Elmenni valahová, ahová évek óta készültünk. Aztán egyszer csak nincs, akivel mindezt megéljük. A gyászban azt a jövőt is siratjuk, amelyet együtt képzeltünk el.

De egy betegség, egy széthulló házasság vagy a munkánk elvesztése is keresztülhúzhatja a terveinket. Talán te is egészen másként képzelted az életedet, mint ahogyan most éled. Hogyan tovább, amikor az az út, amelyre készültünk, egyszer csak bezárul?

Jób nem lát maga előtt járható utat. Ami eddig megtartotta a hétköznapjait, széthullott. Barátai beszélnek hozzá, de ő továbbra is azt kérdezi: hol van a reménységem?

Talán te is itt tartasz. Mások már terveznek, te pedig még azt sem tudod, hogyan teljen el a mai nap.

Jézus tanítványai is beszéltek elveszett reményeikről. Az emmausi úton elmondták, mit vártak volna, és hogyan omlott össze minden a keresztnél. Közben már a feltámadt Úr ment mellettük. Még nem ismerték fel, de ő hallgatta őket, és megnyitotta előttük az Írást.

Ez a Krisztus ma is megszólít az igében. Rábízhatjuk a jövőnket akkor is, amikor még nem látjuk, hogyan tovább.

Nem kell ma az egész hátralévő életedet átlátnod. Kérj tőle erőt ahhoz a lépéshez, amely most előtted van. Talán ahhoz, hogy felkelj, és elkezdd az új napot. Hogy elintézd azt az ügyet, amelyet napok óta halogatsz. Vagy hogy végre elmondd valakinek: nehéz most, jólesne, ha egy kicsit velem maradnál.

Az emmausi tanítványok sem látták még, hogyan tovább, amikor Jézus melléjük szegődött, és Őt magát sem ismerték meg. Lehet, hogy te sem ismered fel most a közelségét. Kérheted mégis: Uram, maradj velem! Nem tudom, mi vár rám, de szeretnék veled továbbmenni.

Imádság

Urunk, te látod a meg nem valósult terveinket. Vezess minket, amikor nem látjuk a folytatást. Adj erőt ahhoz, hogy segítséget kérjünk, és szeretetet ahhoz, hogy segítséget adjunk. Ámen.