„Ha meghal a férfiú, életre tud-e kelni?” (14)

Ezen a napon a legtöbben megállunk egy sír mellett. Megigazítjuk a virágot, elolvassuk, megsimogatjuk az oda vésett ismerős nevet. Mennyi minden van ebben a névben! Együtt töltött évek, beszélgetések, egy mozdulat, amit azóta sem felejtettünk el. És talán valami, amit már nem tudtunk elmondani.

Jób kérdése ma egészen közel kerül: életre tud-e kelni? Van-e tovább?

„Még a fának is van reménysége…”. Ő a kivágott fát nézi. Annak még lehet új hajtása. De az ember? Jób szeretne remélni, aztán újra elborítja a fájdalom. Milyen őszinte ez az ige!

A hívő embernek is lehet olyan napja, amikor nehezen lát túl a veszteségén.

Jób kérdésére, sokunk kétségére válaszol a Húsvét örömhíre! Jézus Krisztus meghalt és feltámadt. Ő maga lépett be a halál valóságába, és megnyitotta az élet útját a benne bízóknak.

De vajon eljut-e ez az örömhír a saját szívünkig? Oda, ahol éppen most valaki nagyon hiányzik? Merjük-e Jézusra bízni az életünket?

Kérlek, engedd, hogy ma téged is megszólítson. Elmondhatod neki: Uram, én most nehezen hiszek. Segíts! Jézus Lázár sírjánál maga is sírt. Előtte a könnyeidet sem kell rejtegetned.

A társadalmi misszió vasárnapján pedig nézzünk körül: ki az, aki egyedül indul haza a temetőből? Talán ma éppen mellé kell odaállnunk. Meghallgatni. Elkísérni. Helyet adni neki az életünkben.

Imádság

Feltámadott Urunk, a hiányunkkal és kérdéseinkkel jövünk hozzád. Segíts rád bíznunk életünket, és észrevennünk azt, aki mellettünk vár vigasztalásra. Ámen.