„Kevésnek tartod Isten vigasztalását…?” (11)

Különös kérdés ez egy szenvedő ember mellett. Kevésnek tartod? Mintha Jóbnak már azért is szégyenkeznie kellene, hogy még mindig fáj. Hogy nem tud megnyugodni attól, amit a barátai mondanak.

Elifáz beszél Istenről. Vigasztalásról is beszél. Közben azonban egyre hevesebben és súlyosabban vádolja Jóbot. Úgy gondolja, tudja, miért szenved a barátja. És ebben a nagy bizonyosságban éppen Jóbot nem hallja meg.

Vajon velünk nem történik meg ugyanez?

Valaki elmondaná, mennyire hiányzik neki az, akit elveszített. Mi pedig már mondjuk is, hogy erősnek kell lennie. Valaki újra felidézne egy emléket, de mi úgy érezzük és érzékeltetjük: erről már beszéltünk. Igen, csakhogy neki ma is fáj.

Halottak napján engedjük, hogy Isten a vigasztalásunkat is megvizsgálja. Van-e türelmünk ahhoz az emberhez, akinek szeretnénk segíteni? Le tudunk-e ülni mellé úgy, hogy nem nekünk kell megmondanunk mindent? Előre engedjük-e Istent mindenben? Figyelünk-e Rá is, hogy mikor kell szólnunk, és mikor kell csendben maradnunk?

Jézus meghallgatta a gyászoló Mártát és Máriát. Közel ment hozzájuk. Ő ma is magához hívja a megterhelt embert. A kereszten értünk adta önmagát, hogy bűneinkkel, fájdalmunkkal őszintén és bátran az Atyához mehessünk.

Ha te gyászolsz, terheket hordozol, hozzá a sokadszor elmondott panaszoddal is fordulhatsz. Ha pedig rád bízott valakit az Úr, talán ma csak annyit kell megkérdezned: szeretnél beszélni róla?

Imádság

Urunk, bocsásd meg a türelmetlen és sokszor nem a te jelenlétedből merítő üres vigasztalásunkat. Taníts meghallani a másik fájdalmát. Köszönjük, hogy hozzád mi is újra meg újra odamehetünk. Ámen.