„…látjátok a borzalmat, és féltek.” (Jób 6,21)

Ismerős helyzet: valaki a környezetünkben súlyosan megbetegszik, elveszíti a munkáját vagy egy szerettét. Tudjuk, hogy fel kellene hívnunk, meg kellene látogatnunk. Mégis halogatjuk. Azt mondjuk magunknak, hogy nem akarunk zavarni, vagy hogy úgysem tudnánk mit mondani.

Jób kimondja, mi áll a barátai magyarázkodása mögött: a félelem. A más szenvedése szembesít azzal, hogy velünk is megtörténhet. Ezért magyarázunk, okot keresünk, vagy egyszerűen távolságot tartunk. Elifáz rendszere is ebből a félelemből született: ha a szenvedésnek oka van, akkor én biztonságban vagyok.

A félelem érthető, de nem kell, hogy ez irányítson. Jézus nem menekült a szenvedők elől. Amikor mindenki távolságot tartott a leprástól, ő kinyújtotta a kezét, és megérintette (Mk 1,41). Isten nem fél a fájdalmunktól, sőt Krisztusban belépett abba.

Az elmúlt napokban többször is elhangzott, hogy Isten meghallgat, és nem fordul el tőlünk: sem a panaszunkban, sem a kérdéseinkben, sem a sebeinkben. Akit így szeretnek, az maga is mások mellé állhat. Nem kell tudnunk a választ Jób kérdéseire, és nem kell megmagyaráznunk a szenvedést. Elég, ha ott maradunk.

Jób története itt még nem ér véget, kérdései még válaszra várnak. Azt viszont már most tudhatjuk, hogy Isten nem hagyja magára őt, és minket sem.

Imádság

Urunk, köszönjük, hogy meghallgatsz bennünket, és akkor sem fordulsz el tőlünk, amikor csak panaszra vagy kérdésre futja az erőnkből. Bocsásd meg, amikor félelemből elfordultunk mások fájdalmától. Adj bátorságot, hogy ott maradjunk, ahonnan a legtöbben elmennének, és légy Te a mi erőnk és vigasztalásunk. Jézusért kérünk. Ámen.