„Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít.” (18)

Előfordul, hogy valaki igazat mond, mégis rosszkor. Elifáz is így jár. Jób a hamuban ül, mindenét elveszítette, ő pedig hosszú beszédben magyarázza neki, hogyan bánik Isten az emberrel. Jóbnak ekkor nem magyarázatra lett volna szüksége. Ebben a beszédben mégis elhangzik egy mondat, amely túlmutat Elifázon: Isten nemcsak megsebez, hanem be is kötöz.

Ez a mondat nem könnyű. Nem azt jelenti, hogy Isten kedvét leli a fájdalmunkban. A Szentírás szerint nem szívesen sújtja az embert. Azt jelenti, hogy a sebek felett nem a fájdalomé az utolsó szó. Akinek a kezében az életünk, abban a kézben ott van a gyógyulás is.

Isten szava akkor is igaz marad, ha mi rosszul használjuk. Ez nagy vigasztalás mindannyiunknak, akik próbáltunk már valakit vigasztalni, és utólag éreztük, hogy nem a megfelelő szavakat találtuk. Jób története nem a hamuban ér véget: a könyv végén Isten jóra fordítja a sorsát (42,10). Elifáz igazat mondott, talán többet is, mint amennyit sejtett.

Ez az ígéret Krisztusban teljesedik be. Ő nemcsak bekötözi a sebeinket, hanem magára is vette őket: „az ő sebei árán gyógyultunk meg” (Ézs 53,5). Ezért a legmélyebb sebeinket sem kell elrejtenünk előle.

Imádság

Urunk, Te ismered a sebeinket, azokat is, amelyekről senkinek sem beszélünk. Köszönjük, hogy nem a fájdalomé az utolsó szó, hanem a Te gyógyító kezedé. Adj türelmet, amíg a gyógyulásra várunk, és reménységet, hogy egyszer minden sebünk begyógyul. Jézusért kérünk. Ámen.