„Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.” (10)

Amikor jó dolog történik velünk, ritkán kérdezzük, miért éppen velünk. Természetesnek vesszük, sőt sokszor úgy érezzük, ki is érdemeltük. Amikor viszont baj ér, azonnal ott a kérdés: miért én? Mit vétettem? Hol van ilyenkor Isten?

Jób mindent elveszített, most már az egészségét is. A felesége kétségbeesésében azt mondja neki: átkozd meg Istent. Jób válasza nem hűvös teológiai tétel, hanem egy összetört ember mondata. Nem két különböző kéz adja életünk jó és nehéz napjait. Ugyanaz az Isten, aki eddig hordozott, most sem engedte el.

Református hitünk ezt nevezi gondviselésnek. A Heidelbergi Káté szerint egészség és betegség, gazdagság és szegénység „nem véletlenül, hanem atyai kezéből” jön ránk. Ez nem azt jelenti, hogy Isten örül a szenvedésünknek. Azt jelenti, hogy a legsötétebb napon sem esünk ki a kezéből.

Jób elfogadása ugyanakkor nem beletörődés. A következő fejezetben fájdalmas panaszra fakad, és Isten ezt sem veszi tőle rossz néven (vö. 42,7). Az elfogadás és a panasz megfér egymás mellett. Isten kezéből úgy is elfogadhatjuk a nehezet, hogy közben kimondjuk: fáj.

Imádság

Urunk, valljuk, hogy életünk minden napja a Te kezedben van, a könnyűek és a nehezek is. Amikor nem értjük az utadat, tarts meg bennünket a bizalomban. Adj bátorságot, hogy a fájdalmunkat is eléd vigyük, és ne forduljunk el Tőled. Jézus Krisztusért kérünk. Ámen.