„Végül aztán megnyitotta Jób a száját…” (1)

Sokan úgy gondoljuk, hogy Isten előtt csak rendezetten, szépen szabad megszólalni. Az imádságba belefér a hála, a kérés és a dicséret, a keserűség, a düh vagy a kétségbeesés viszont már nem. Ezért amikor igazán nagy a baj, inkább elhallgatunk, vagy olyan szavakat mondunk, amelyeket nem is érzünk.

Jób hét napig hallgatott. Aztán megnyitotta a száját, és kitört belőle minden: megátkozta a születése napját, és azt kérdezte, miért kellett egyáltalán megszületnie. Ez egyáltalán nem kegyes beszéd. A Biblia mégsem hagyta ki, hanem megőrizte. A zsoltárok jelentős része is panasz. Isten nemcsak elbírja a fájdalmunkat, hanem szavakat is ad hozzá.

A panasz nem a hit hiánya. Aki panaszkodik, az nem mondott le Istenről, hiszen hozzá beszél. Az a csend, amelyben már nem szólunk hozzá, nagyobb távolság, mint a legkeserűbb kiáltás.

Jézus a kereszten szintén panasszal imádkozott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) Isten Fia is hangot adott fájdalmának, és ebben a kiáltásban is az Atyához fordult. Ezért mi is kimondhatjuk.

Imádkozni őszintén lehet, nem szépen kell.

Imádság

Urunk, köszönjük, hogy Előtted nem kell szerepet játszanunk. Amikor nincsenek szép szavaink, fogadd el a sóhajunkat, a kérdéseinket és a panaszunkat is. Tanítsd meg, hogy a legnagyobb sötétségben is Hozzád forduljunk. Jézus Krisztusért kérünk. Ámen.