„Emlékezz csak: elpusztult-e valaki ártatlanul, és irtottak-e ki valahol becsületes embereket?” (7)

Baj idején szinte reflexként jön a kérdés: mit rontottam el? Mit vétettem, hogy ezt kapom? Ha megbetegszünk, ha tönkremegy egy kapcsolat, ha valami nem sikerül, keresni kezdjük az okát. Először másokat hibáztatunk, aztán hamar eljutunk az önvádig is.

Elifáz ugyanígy gondolkodik, csak Jóbról. A rendszere egyszerű és átlátható: mindenki azt aratja, amit vetett (8). Aki szenved, az biztosan vétkezett. Ez a gondolkodás megnyugtató, mert rendet visz a világba, és azt sugallja, hogy a baj elkerülhető, ha jól élünk. Csak éppen Jóbra nem igaz. Az olvasó tudja, hogy Jób feddhetetlen, és a szenvedése nem büntetés.

Mindannyiunkban ott él Elifáz. Néha másokra mutat: „biztosan megvan az oka, hogy ez történt vele.” Máskor saját magunkat vádolja.

Jézus tanítványai is Elifáz kérdését tették fel, amikor a vakon született embert meglátták: „Mester, ki vétkezett?” Jézus elutasította ezt a logikát: „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” (Jn 9,2–3)

A bűnnek lehetnek következményei, ezt nem kell tagadnunk. De a szenvedés nem mindig büntetés, és a kereszt óta tudjuk: a büntetést Krisztus hordozta. Isten nem az érdemeink szerint mér, hanem a kegyelme szerint. Baj idején ezért ne az legyen az első kérdésünk, hogy kit hibáztathatunk, hanem az, hogy mit akar ebben Isten megmutatni.

Imádság

Urunk, valljuk, hogy a szenvedés titkát nem értjük, és nem is nekünk kell megfejtenünk. Őrizz meg attól, hogy mások fájdalmát ítélettel tetézzük, és attól is, hogy önvádban éljünk. Köszönjük, hogy Krisztusért nem a bűneink szerint bánsz velünk. Jézusért kérünk. Ámen.