„…ha bármit kérünk az ő akarata szerint, meghallgat minket.” (14)

Ismerős az érzés: elküldünk valakinek egy fontos üzenetet, aztán várjuk, hogy elolvassa és válaszoljon. Mikor olvassa el? Mit fog válaszolni? Minél tovább tart a csend, annál inkább elbizonytalanodunk: eljutott-e hozzá egyáltalán? Az imádsággal is gyakran így vagyunk.

János erre a bizonytalanságra válaszol: Isten meghallgat. Az „iránta való bizalmunk” mögött álló görög szó szabad, nyílt beszédet jelent, azt a bátorságot, amellyel a gyermek az apjához fordul. Nem kell azon tépelődnünk, hogy eljutott-e hozzá a szavunk.

Az „ő akarata szerint” nem megszorítás, hanem az imádság lényege. Nem azért imádkozunk, hogy Istent a mi terveinkhez igazítsuk, hanem hogy a vele való beszélgetésben mi igazodjunk hozzá. Jézus a Gecsemáné-kertben így imádkozott: „ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied” (Lk 22,42). Az Atya meghallgatta, mégsem vette el tőle a poharat. Ebből a meghallgatásból született a mi üdvösségünk.

János múlt időben fogalmaz: már megkaptuk. A válasz Isten kezében van, mielőtt mi meglátnánk. Ezért a csendje sem hallgatás. Imádkozzunk kitartóan és nyugtalanság nélkül.

Imádság
Urunk, köszönjük, hogy szabadon szólhatunk hozzád, és minden szavunkat meghallod. Formáld a kéréseinket a Te akaratod szerint. Adj nyugodt szívet, amikor a válaszodat még nem látjuk, és bizalmat, hogy elhiggyük, Te jobban tudod, mire van nekünk szükségünk. Jézus Krisztusért kérünk. Ámen.