„Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal.” (1,3)

Mire vágyunk mindannyian? Közösségre. Életünk első éveiben közösségre a szüleinkkel, családunkkal, aztán később a korunkbeliekkel, majd közösségre életünk párjával, aztán a saját gyermekinkkel. Olthatatlanul a vágyunk arra, hogy legyen olyan hely és személy az életünkben, ahol azt érezzük számítunk, fontosak vagyunk, elfogadnak, ahol és akivel közösségben tudunk lenni.

János, a levél írója, pont így adja meg a levél megszületésnek okát: azért tesz tanúbizonyságot mindarról, amit látott és hallott, hogy nekünk is közösségünk legyen a levél üzenetén keresztül a legnagyobbal, magával az Istennel. Töredékes emberi kapcsolataink is csak akkor működhetnek, ha ez a legfontosabb kapocs megvan az életünkben, ha szoros kapcsolatban vagyunk az Atyával és Jézus Krisztussal. Ha ez kapocs nincs meg, ha ezen a téren üresség van az életünkben, akkor nincs semmi a földi világon, ami ki tudná tölteni az űrt. Keresgélhetünk kapcsolódási pontokat, kapaszkodókat, de mindig csalódás lesz a vége. Az egyetlen igazán, feltétlen szeretettel szeretni tudó létező az Isten. Ki más tudna azzal a mindig elfogadó, gyengéd szeretettel rád tekinteni, mint maga az Alkotó, aki téged formált? Ha megfáradtál, ha nem találod a helyed, ha nem találod a közösségedet, akkor térj vissza az alaphoz! Térj meg, térj vissza Őhozzá! A vele való közösség, vagyis élő és szoros kapcsolat helyreállíthatja megbillent emberi kapcsolataidat: újra valódi közösségben lehetsz szeretteiddel.