Én vétkeztem

„…egyszer s mindenkorra megcselekedte, amikor önmagát adta áldozatul.” (Zsid 7,27)

Egy vezető számára a bűnvallás egzisztenciális kockázat. A hibátlan önkép, a tekintély és a mások fölött gyakorolt értelmezési hatalom egyszerre kerül veszélybe. Ezért születnek ilyen személytelen mondatok: hibák történtek, a folyamat nem működött megfelelően, mindenki felelős. A hallgatás közben a közösség viseli tovább a kimondatlan múlt terhét.

Dávid ezzel szemben egyes szám első személyben beszél: „Én vétkeztem és cselekedtem gonoszul.” A körülmények és a tanácsadók felsorolása elmarad. A felelősséget saját hangján vállalja. Amikor látja az angyalt Jeruzsálem fölött, önmaga és háza ellen kéri az ítéletet, hogy a nép megmeneküljön. A királyi tekintély itt szolgálattá alakul. Dávid odaáll azok elé, akik döntésének következményeit viselik. Az igazmondásban a felelősség újra nevet és alanyt kap.

Luther megigazulásról szóló felismerése itt felszabadító. Az ember azért vállalhatja vétkét, mert Isten előtti igazságát Krisztustól kapja. A vallomás után is Krisztusban marad és közben lehull a hibátlan önéletrajz kényszere. Krisztus olyan főpap, aki örökké él, közbenjár értünk, és önmagát egyszer s mindenkorra feláldozta.

Dávid teljes árat fizet Ornán szérűjéért. A megújulás költségét sem terhelhetjük át a gyengébb gyülekezetekre, a megsebzett emberekre vagy a következő nemzedékre. Tiszáninnen bizalmának helyreállítása is ott kezdődhet, ahol a felelősség személyes hangot kap, és a bűnvalló ember Krisztus közbenjárására bízza magát. A szérűn ezután felcsap az áldozat tüze, az angyal pedig hüvelyébe teszi kardját.

Imádság

Imádkozzunk azért, hogy legyen bátorságunk saját hangunkon kimondani azt, amiért felelősséggel tartozunk.