„…minden vitán felül a nagyobb áldja meg a kisebbet.” (Zsid 7,7)

A király fölött

Az a textil, amelyet magyar koronázási palástként ismerünk, 1031-ben miseruhának készült, Szent István és Gizella ajándékaként a székesfehérvári egyház számára. Később alakították uralkodói öltözetté. Aranyhímzésén Krisztus győztesként és bíróként jelenik meg, a királyi pár pedig a kereszt lábánál kapott helyet. A későbbi király olyan palástot vett vállára, amely őt magát is Krisztus uralma alá helyezte.

Az államalapítás ünnepén különös erővel szól Melkisédek alakja. Neve az igazsághoz, királysága a békességhez kapcsolódik. Ábrahám, aki maga is nagy ígéret hordozója, áldást fogad tőle és tizedet ad neki. Elismeri, hogy van nála nagyobb. Melkisédek alakján át Krisztushoz érkezünk, akiben a királyi és papi méltóság végleges formát kap.

Dávid népszámlálása ugyanennek az ellenkezőjét mutatja. A számolás önmagában szükséges lehet, Izráelben is történt Isten parancsára. Dávid most mégis saját erejét akarja látni a nép létszámában. Az emberből adat lesz, az adatból birtokolt biztonság. Jóáb tiltakozását is elnémítja az, hogy a rábízott népet saját hatalmának bizonyítékaként kezdi szemlélni.

A palást aranyszálai és Dávid számoszlopai ugyanarra a kérdésre irányítanak: miből él a biztonságunk? Hálát adhatunk a megújult templomokért, az iskolákért, a közösséget szolgáló támogatásért, mégis egyre sürgetőbb, hogy Kerületünk önazonossága, bátorsága és reménysége Krisztus áldásából éljen, ne az intézményi hálózat erejéből. Ezen az ünnepen álljunk úgy Krisztus előtt, mint a palást királyalakjai: a kereszt lábánál, áldásra szorulva.

Imádkozzunk azért, hogy megkülönböztessük, mikor számolunk Isten parancsára, és mikor a magunk biztonságáért.