„Ezek a királyok uralkodtak Edómban, mielőtt Izráel fiainak királyuk lett volna” (1Krón 1,43).

Az irigység elkíséri az embert. Annyira valóságosnak érezzük, hogy meg is személyesítjük: zöld szemű szörnyetegnek nevezzük. Gondoljunk az első testvérgyilkosságra! Káin haragra gerjedt, mert Isten Ábel áldozatára tekintett, az övére pedig nem. Ez az indulat odáig vezette, hogy a mezőre hívta és megölte testvérét. Az irigység észrevétlenül ereszt gyökeret az ember lelkében, kezdetben alig van látható tünete. Működését azonban egy egyszerű mém is jól szemlélteti.

A buszmegállóban várakozó a kerékpárost nézi, a kerékpáros a motorost, a motoros a személyautó vezetőjét, ő pedig a SUV sofőrjét. Mindegyikük ugyanarra gondol: Milyen jó már neki! Mennyivel önállóbb, gyorsabb, biztonságosabb, kényelmesebb és tekintélyesebb a másik közlekedési eszköze! Apró jelenet, mégsem veszik észre, hogy közben rájuk is irigykedik valaki. Ahogyan az Első Emelet Nézelődünk című dalában halljuk: „Mi őket nézzük, de mit sem ér.”

Vajon kire nézünk ma így? Kinek az életére, lehetőségeire vagy ajándékaira mondjuk magunkban: „Milyen jó neki!”? Miközben a másikét figyeljük, könnyen leértékeljük mindazt, amit Isten nekünk adott.

Ézsau utódainak felsorolása egyszer csak uralkodói névsorrá változik. Edóm politikai berendezkedésében előrébb járt Izráelnél. Kívülről nézve irigylésre méltó lehetett: királyok követték egymást, és még városaik nevét is feljegyezték. Könnyű lett volna azt mondani: „Bezzeg nekik!”

Később, Sámuel idején a más népekhez igazodás kimondott kívánsággá vált Izráelben. Olyan királyt akartak, „ahogyan az minden népnél szokás” (1Sám 8,5). Nem önmagában a király iránti vágy volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy már nem látták elegendőnek Isten különleges vezetését. Az Úr így tárta fel kérésük valódi tartalmát: „Mert nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el, hogy ne én legyek a királyuk” (1Sám 8,7).

Talán mi sem mondjuk ki, hogy elutasítjuk Istent. Csak olyan életet, sikert vagy biztonságot szeretnénk, amilyet másoknál látunk. Közben pedig észrevétlenül hiánynak érezzük Isten sajátos vezetését, és kevésnek találjuk azt, amit tőle kaptunk.

Az edómi királyok nevei vallási világukról is árulkodnak. Baal-Hánán nevének jelentése: „Baal kegyelmes”, Hadad pedig egy ismert közel-keleti viharisten neve volt. Későbbi asszír feliratok olyan edómi királyokról is tudósítanak, akiknek nevében Kósz, Edóm nemzeti istenének neve teofor elemként – vagyis az istenségre utaló névelemként – szerepelt. Izráel kiváltsága azonban egészen más volt. Nem csupán egy király mögött álló védőistene volt: maga az élő Úr volt a Királya. Ő választotta ki, vezette, szabadította meg és kötött vele szövetséget. Edómnak hamarabb voltak királyai, Izráelnek azonban az Úr volt a Királya. A hamarabb nem mindig jelent valódi elsőséget.

A történet évszázadokkal később különös módon folytatódott. Amikor Krisztus megszületett, egy idumeai, vagyis edómi származású uralkodó, Heródes viselte a „zsidók királya” címet. Ezt a címet Rómától kapta, miközben a napkeleti bölcsek arról kérdezősködtek: hol van a zsidók királya, aki megszületett? Heródesnek megvolt a címe, Krisztusé volt a királyság. Heródes féltette a hatalmát, és mások életét is elvette érte; Krisztus odaadta az életét másokért.

Krisztus közeledése bennünket is döntés elé állít. Heródeshez hasonlóan féltjük tőle életünk trónját, vagy felismerjük benne Királyunkat, és örömmel átadjuk neki az uralmat?

Az edómi névsorban újra meg újra azt olvassuk: meghalt a király, és más uralkodott helyette. Heródes is meghalt. Krisztus is meghalt, de feltámadt, és királyságának nem lesz vége.

Imádság

Mennyei Atyánk! Segíts felismernünk azokat az értékeket és áldásokat, amelyeket Te magad helyeztél el életünkben. Add, hogy ne tévesszenek meg bennünket a hamisan csillogó koronák, hanem felismerjük Krisztus igaz királyságát, amelyben egyedül az Ő nevét magasztaljuk. Urunk, segíts, hogy egyedül előtted hódoljunk! Ámen.