"Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat!"

Micsoda lendület! Micsoda túláradó erő! Mennyi belső késztetés hallik ki a zsoltárból! Diák voltam, amikor felettébb foglalkoztattak a versek. Épp kinyomtattam egy szerzeményt, amikor édesapám kíváncsian belenézett. Megkérdezte: „Ezzel mit akarsz mondani?” Válaszoltam neki. Erre ő: „Akkor miért nem azt írod?” Mennyi időmbe telt felöltöztetnem a gondolataimat, és az első kritikusom azt javallta, hogy legyek konkrétabb.

A zsoltáros is kifejezhetné magát szimplán, de nem ezt teszi. Írhatná: „Áldjátok az Urat!” Egy rövid tőmondatban el lehetne intézni az egészet. Valóban? Természetesen nem. Mivel ennek a felhívásnak töltete van, ahogy már megjegyeztem. Nem lamentálva, nem az orra alá dörmögve mondja ki ezeket az igéket, hanem kipirult arccal, csillogó szemekkel, emelkedett hangon: Dicsérjétek Istent!

S jön az ötletbörze: a zsoltáros ezt mennyiféle módon tudja elképzelni. Felfakad belőle a dicséretek sora, szinte hallom, ahogy elharapja a felsorolásban a szavak végét. Olyan listát készít, mint amikor csúcsforgalom van, és a sávok oda-vissza teljesen telítettekké válnak. A zsoltáros lelke tele van dicsérettel az Úr iránt. Beszél a mennyei és földi terekről, az Isten felségéből fakadó hódolatról, a hangszerek páratlan sokaságáról, és a végéhez érve mintha kifogyna ebben a nagy felsorolásban a szuszból. Mintegy a mű egész felsorolását betetőzve írja le a zsoltáros az utolsó előtti mondatot: „Minden egyes lélegzet dicsérje az Urat!” (Simon Tamás László fordítása.)

Ez a Zsoltárok könyvének záróköve. Nem olyan befejezés, amelyben lecsengés és megnyugvás következik. A könyv végére az Istennel megélt út minden tapasztalata dicséretté sűrűsödik. A keret kijelöli a lelki irányt. Az első zsoltár az engedelmesség hangját üti meg: boldog az, aki „az Úr törvényében gyönyörködik” (2). A 150. zsoltár pedig eljut a túláradó magasztalásig. Az Istennel való közösség, a teljes átadás és az akaratához igazodó élet dicséretet fakaszt az ember ajkán. A könyv végére, mint egy zeneműben a tutti jelzésére, az egész teremtett világ bekapcsolódik az Úr magasztalásába.

Az Újszövetség ugyanezt így fogalmazza meg: „Általa vigyük Isten elé a hálaadás áldozatát mindenkor, azaz nevéről vallást tévő ajkaink gyümölcsét. A jótékonyságról és az adakozásról pedig el ne feledkezzetek…” (Zsid 13,15–16). Az ajkak dicsérete és a kéz jótette ugyanannak az engedelmes szívnek két hangja. A valódi istendicséret nem választható el az engedelmes élettől. Legyen ilyen a mi tiszteletadásunk és hódolatunk az élő Isten előtt! Ámen.

Imádság

Ó, Istenem, ki tud Téged méltón megénekelni? Talán a fülemüle, amely éjjel sem szűnik meg dicsérni Téged? Talán a mezei pacsirta, amely magasra emelkedik a levegőégben, és onnan hallatja dalát? Esetleg az ökörszem, amely bár apró madárka, mégis messzire hallatja hangját? Uram, add, hogy emberlétemhez méltó módon és hozzád illően vihessem eléd dicséretemet! Kérlek, hadd legyek engedelmes gyermeked, akinek fohásza – legyen halk vagy messze hangzó – Hozzád eljut. Legyen dicséret, tisztesség és magasztalás a Te háromszor szent nevednek! Ámen.