"Mert gyönyörködik népében az Úr, győzelemmel ékesíti fel az elnyomottakat." (4)

Énekekkel van tele a lelkem. Ma este fiatalok éneke zengte be a templomunkat. A gyülekezet a padokban ült, és áradt felé az ének. Nemcsak dallamok, nemcsak szavak és mondatok érkeztek el hozzánk, hanem az éneklők teljes személyisége: hitük, örömük és odaadásuk. A gyülekezeti tagok arca lassan megváltozott. Amikor véget ért az alkalom, szinte mindenki könnyes szemmel lépett ki a templomból. A bizonyságtétel nem állt meg a fülnél, hanem szívig hatolt.

Milyen jó az Úrnak énekelni! Megtapasztalni, miként kél új ének a szívben: „Most hívsz! Indulok! Erőd kísér! Ha elbukom, Te velem vagy, adsz új esélyt. Vezesd álmaim, Uram! Őrizd Lelkeddel utam!” – énekeltük együtt a fiatalokkal a refrént.

Amikor az Urat magasztalom, nem fér más az ajkamra. Egyértelművé válik, hogy a dicséret őt illeti; itt a fél szív kevés. Amikor dicsérünk, legalább egy pillanatra minden a helyére kerül bennünk. A teremtmény azt teszi, amire Teremtője megformálta: létével az Alkotóját magasztalja. A királyi trón előtt kerülünk igazán a helyünkre, amikor a szív teljességéből szól a száj.

Az új ének azonban a Szentírásban nem egyszerűen új dallam. Akkor születik meg, amikor Isten szabadító tette újra megérinti az embert. A 149. zsoltárban Izráel népe Alkotóját és Királyát magasztalja. Örömének forrása az, hogy Isten nem hagyja elveszni az alázatosakat, hanem szabadulással ékesíti fel őket. Az Újszövetségben ugyanez az új ének már a Bárány előtt hangzik: „új éneket énekeltek”, mert Krisztus minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből megváltotta övéit (Jel 5,9). Isten végső szabadító tette Krisztus halálában és feltámadásában lett nyilvánvalóvá.

Ma este mi gyönyörködtünk az énekben. A zsoltáros azonban megfordítja a tekintetünket: az ÚR is örömét találja népében. Nem a hibátlanul megszólaló hangokban, nem a tökéletes teljesítményben, hanem az őt kereső és előtte meghajló emberben. Az alázatos nem önmagát becsmérli, hanem tudja, hogy önmagát nem képes megszabadítani. Ezért Istentől várja azt, amit saját erejéből nem teremthet elő. Mi dicsérettel fordulunk hozzá, ő pedig Krisztusban szabadulással fordul felénk. Mi énekkel magasztaljuk őt, ő üdvösséggel ékesít fel bennünket.

A zsoltár ezzel még nem ér véget. Az istendicséret mellé odakerül a kétélű kard és az ítélet képe is. Izráel az Ószövetségben nemcsak istentiszteleti közösség, hanem földi ország is volt, ezért történetében a harc és az ítélet valóságos képek. Krisztus gyülekezete azonban már nem test és vér ellen küzd (Ef 6,12), fegyverei nem emberi fegyverek (2Kor 10,4), az igazságtételt pedig Istenre bízza (Róm 12,19). Az ítélet valóságos marad, de nem válhat a mi személyes bosszúnkká. Isten újszövetségi népének küldetése az, hogy hirdesse annak nagy tetteit, aki a sötétségből világosságra hívta (1Pt 2,9).

Talán ezért lett könnyes annyi szem ma este. Nem csupán szép énekeket hallottunk, hanem a szabadulás örömhírét. Nemcsak mi találtunk örömöt Istenben: ő is örömét találja népében. Az énekszó elcsendesedik, de az új ének tovább folytatódhat abban az életben, amelyet Isten Krisztusban szabadulással ékesített fel.

Imádság

Urunk, Istenünk! Micsoda íz vagy TE, amikor ajkunk Téged áld! Kihull a szánkból a legjobb falat, ha Rólad zenghetünk dicséretet. Urunk, irigyeljük a zsoltáros korabeli népet, hogy örvendezel felettük. Pedig Krisztusért bennünket is népeddé fogadtál. Urunk, vágyunk úgy megállni előtted, alázatos szívvel, hogy mi is boldogságot, s nem bosszúságot jelentsünk számodra. Urunk, add, hogy sokszor lehessen ajkunkon a magasztalás szava, kezünk ügyébe zeneszerszám. S megélhessük legnagyobb győzelmünket, nap mint nap önmagunk felett, a Te kegyelmedből. Ámen.