„Abrám, azaz Ábrahám. Ábrahám fiai: Izsák és Izmael.” (27–28)

Mennyi név kapcsolódik egymásba, akár egy gyöngysor! Nevek, amelyek mögött életek rejtőznek, és személyek, akiknek sorából lassan egy nép önazonossága rajzolódik ki. Ha Izráel fiai megkérdeznék, honnan származnak, a Krónikák könyvének első fejezetei konkrétumokkal teletűzdelt választ adnának. Ha pedig valaki azzal vádolná a Szentírást, hogy ködös és elvont, a nemzetségtáblázatok szelíden, de határozottan rácáfolnának.

Emlékszem, diákkorunkban a legerősebb történetek a vizsgaidőszakban születtek. Egyik diáktársunk bibliaismeretből vizsgázott. Kihúzta a tételt, majd így kezdte feleletét:

– Négy király harcolt öt király ellen.

A professzor közbevágott:

– Fiú, nem jól kezded, mert erre én megkérdezem: kik voltak ezek a királyok?

A vizsgázó folytatta:

– Amráfel, Arjók, Kedorláómer, Tidál…

A keleti uralkodók után természetesen az ellenük fellázadó királyok is sorra kerültek. Nem nemzetségtáblázat volt ugyan, de a felelet mindenesetre alapos felkészültségről tanúskodott.

Azért jut eszembe ez a történet, mert ennek a háborúnak végül Ábrahám billentette el a mérlegét, akit a Krónikák mostani szakasza szintén számba vesz. Ádámtól egészen Ábrahámig jutunk néhány betűzési futam után, ami a történelemben mintegy kétezer esztendőt jelent. A krónikás Izsák és Izmael apjaként hivatkozik rá: a zsidó, illetve – a bibliai hagyomány szerint – az arab népek közös ősatyjaként.

Ábrahám megnevezése azonban több egy névnél a sorban, több egyetlen gyöngyszemnél a nyakéken. Nemcsak a hívők atyja és Isten barátja: a királyok háborúját követően ő találkozik Melkisédekkel is, akinek alakjában a keresztény értelmezés Krisztus főpapságának előképét látja. A Szentírás elsőként feljegyzett háborúja különös találkozással ér véget. Melkisédek kenyeret és bort visz Ábrahámnak, és megáldja őt. A keresztény olvasó számára ebben már az úrvacsora jegyei is felidéződnek. Ábrahám pedig tizedet ad neki, ezzel elismerve Melkisédek méltóságát.

A nemzetségtáblázatban a nevek egymás mellett állnak. Nincs melléjük rendelve értékszám. Némelyikük mögött egész fejezetek húzódnak, mások után csupán egyetlen név maradt. Az újszövetségi nemzetségtáblázatok azonban újra felveszik ezt a fonalat. Máté Ábrahámtól vezeti el a sort Jézus Krisztusig, Lukács pedig Jézustól visszafelé egészen Ádámig. Pál apostol így vall Krisztusról: „Minden általa és reá nézve teremtetett” (Kol 1,16).

Ha a nevek a gyöngysor szemei, akkor Isten gondviselése az az aranyfonál, amely egybefűzi őket. A felsorolásban már ott húzódik a Megváltó felé vezető terv, még ha sokáig rejtve marad is az emberi szem előtt. Isten nem hagyta magára népét, hanem nemzedékeken keresztül készítette az utat, míg az idő teljességében Jézus Krisztusban láthatóvá vált szabadító szeretete.

Talán a mi nevünk után sem maradnak majd hosszú fejezetek. Isten azonban nem aszerint méri életünk értékét, hogy hány sort írnak rólunk az emberek. Nem az a kérdés, mekkora betűkkel kerül nevünk a történelem lapjaira, hanem az, hogy életünk Őreá mutat-e. Ha minden Őáltala és Őreá nézve teremtetett, akkor mi is csak Őbenne találhatjuk meg igazi helyünket. Ámen.

Imádság

Uram, Te mindent a kezedben tartasz. Nemcsak a mi Urunk Jézus Krisztus földi családfáját vezetted nemzedékeken át, hanem a miénket is bizton őrzöd. Te ismered életünk szereplőit, fontos pillanatait és az általad elkészített találkozásokat. Uram, kérlek, írd tovább testi-lelki utam történetét úgy, hogy életem neved dicsőségére és országod épülésére szolgáljon. Számodra semmi sem lehetetlen. Hiszem, hogy történetem Veled folytatódik. Ámen.