„Milyen jó Istenünkről énekelni, milyen gyönyörű a szép dicséret!” (1)

„Dicsérjétek az Urat! Milyen jó Istenünkről énekelni, milyen gyönyörű a szép dicséret! Felépíti Jeruzsálemet az Úr, összegyűjti a szétszóródott Izráelt. Meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket. Megszabja a csillagok számát, nevet ad mindegyiknek. Nagy a mi Urunk, és igen erős, bölcsessége határtalan. Támogatja az Úr az alázatosokat, de porig alázza a bűnösöket. Zengjetek hálaéneket az Úrnak, énekeljetek hárfakísérettel Istenünknek! Ő az, aki beborítja felhőkkel az eget, esőt bocsát a földre, füvet sarjaszt a hegyeken. Eledelt ad az állatoknak, a károgó hollóknak is. Nem a lovak erejében leli kedvét, nem a férfi izmaiban gyönyörködik. Az istenfélőkben gyönyörködik az Úr, azokban, akik az ő szeretetében bíznak. Jeruzsálem, dicsőítsd az Urat, Sion, dicsérd Istenedet! Mert ő erős zárakat tett kapuidra, megáldotta benned lakó fiaidat. Békét szerzett határaidon, a búza legjavával tart jól téged. Elküldi parancsát a földre, beszéde gyorsan terjed. Olyan havat ad, mint a fehér gyapjú, olyan deret szór szét, amilyen a hamu. Darabokban dobálja a jeget, ki állhatja ki hidegét? De ha kibocsátja szavát, elolvasztja azokat, és ha szelet támaszt, már víz csörgedezik. Kijelentette igéjét Jákóbnak, rendelkezését és törvényeit Izráelnek. Egyetlen néppel sem bánt így, a többiek nem ismerik törvényeit. Dicsérjétek az Urat!"

Minden ember szíve talál valamit vagy valakit, akit csodál, akiről szívesen beszél, akinek örül. Valahogy mindannyian dicsérünk valamit. A szerelmesek dicsérik a társukat, valamilyen hobbi lázában élők a kedvenc időtöltésüket, a kirándulni szeretők a tájat dicsőítik, az olvasók, filmezni szeretők a kedvenc írójukat, rendezőjüket magasztalják, vagy éppen az éppen aktuális celeb, híresség előtt hajbókolnak.

Sajnos hamar ki tudunk billenni abból az egészséges állapotból, hogy Istent dicsőítsük és magasztaljuk, s hogy Ő legyen leginkább a dicsőítésünknek a tárgya. Ezért is jó újra és újra elővenni a Zsoltárok könyvét. Ezek nem csupán régi költemények, hanem évezredek óta imádkozott fohászok. Nemcsak olvasni ajánlatos őket, hanem érdemes őket a saját imádságainkká tenni. Találunk bennük szavakat az örömre és a fájdalomra, a hálaadásra és a kétségek idejére is. Megtanítanak arra, hogy bármilyen élethelyzetben is vagyunk, fordítsuk Isten felé a szívünket.

A 147. zsoltár hálaadó ének. De ez nem azt jelenti, hogy a hívő embernek mindig mosolyognia kell, és mindenre azt kell mondania: „Halleluja!” Vannak olyan mélységek, amikor a fájdalom tölti be a lelkünket. Ilyenkor nem kell erőltetett hálaadást színlelni. Elég, ha őszintén Isten elé visszük a félelmünket, a csalódásunkat, a könnyeinket. Ő ezt is érti.

Mégis sokszor előfordul, hogy nem maga a nyomorúság a legnagyobb bajunk, hanem az, hogy közben már csak azt látjuk. A nehézségek kitöltik a látóterünket, és szem elől tévesztjük mindazt a jót, amit Isten nap mint nap ad nekünk.

A zsoltáros éppen ezért sorolja fel Isten tetteit. Nem azért, mert nem ismeri a szenvedést, hanem mert nem akarja elfelejteni Isten jóságát. Milyen különös: ugyanaz az Isten, aki megszabja a csillagok számát és nevet ad mindegyiknek, bekötözi a megtört szívűek sebeit is. Aki fenntartja a világmindenséget, lehajol az összetört emberhez. Isten nagysága és szeretete nem egymás ellentétei, hanem ugyanannak az isteni szívnek a megnyilvánulásai.

Talán nekünk is erre van ma a legnagyobb szükségünk: megállni egy pillanatra, végiggondolni, mi mindenben volt velünk Isten, és hálát adni azért, amit már megkaptunk. Mert amikor újra és újra számon tartjuk Isten ajándékait, a szívünk is lassan megtelik dicsérettel. És ekkor már nem csupán a zsoltáros szavai lesznek ezek, hanem a mieink is: „Milyen jó Istenünkről énekelni, milyen gyönyörű a szép dicséret!”

Imádság

„Isten nevét dicsérem, szívem csupa hála,
Együtt mondjunk háladalt, közös ének áldja:
Jóság, hűség kezed minden műve,
Szent vagy, jó vagy, áldunk mindörökre.

Döbbent szívünk ráeszmél, milyen nagy az Isten:
Erő, Fönség, Hatalom, fénye átjár mindent.
Jóság, hűség kezed minden műve,
Szent vagy, jó vagy, áldunk mindörökre.”

(809. dicséret 1-3)