„Támogat az Úr minden elesettet, és fölegyenesít minden görnyedezőt.” (Zsolt 145,14)

Dávid dicsérete. Magasztallak téged, Istenem, királyom, áldom nevedet mindörökké. Mindennap áldalak téged, dicsérem nevedet mindörökké. Nagy az Úr, méltó, hogy dicsérjék, nagysága felfoghatatlan. Nemzedékről nemzedékre dicsérik műveidet, hirdetik hatalmas tetteidet. Fenségeden, ragyogó dicsőségeden és csodálatos dolgaidon én is elmélkedem. Elmondják, hogy milyen félelmetes a hatalmad, én is felsorolom nagy tetteidet. Áradoznak, emlékezve nagy jóságodra, és örvendeznek igazságodnak. Kegyelmes és irgalmas az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy. Jó az Úr mindenkihez, irgalmas minden teremtményéhez. Magasztal, Uram, minden teremtményed, és híveid áldanak téged. Elmondják, hogy országod milyen dicsőséges, és beszélnek hatalmadról, megismertetve az emberekkel az Úr hatalmas tetteit, országa ragyogó dicsőségét. Országod örökkévaló ország, uralkodásod nemzedékről nemzedékre tart. Támogat az Úr minden elesettet, és fölegyenesít minden görnyedezőt. Mindenki várakozva néz rád, és te idejében adsz nekik eledelt. Kinyitod kezedet, és kielégítesz minden élőlényt kegyelmesen. Az Úrnak minden útja igaz, és minden tette jóságos. Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja. Teljesíti az istenfélők kívánságát, meghallja kiáltásukat, és megsegíti őket. Megtartja az Úr mindazokat, akik őt szeretik, de a bűnösöket mind elpusztítja. Az Úr dicséretét hirdeti ajkam, áldja örökké minden ember az ő szent nevét! (Zsolt 145)

Nem tudom, hogy vagytok vele, de első olvasásra mintha ellentmondás lenne ezekben a kijelentésekben. Dávid ezt mondja: „Támogat az Úr minden elesettet, és fölegyenesít minden görnyedezőt”; majd később: „Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja. Meghallja kiáltásukat, és megsegíti őket.”

Egyrészt ezek a sorok arról tesznek bizonyságot, hogy Isten különös szeretettel fordul az elesettekhez, a megvetettekhez, azokhoz, akik a világ szemében senkik és semmik. Másrészt azonban az is kiderül belőlük, hogy Isten gyermekei is kerülnek olyan mélységbe, amikor kiáltaniuk kell hozzá, amikor megroskadnak a terhek alatt, amikor megtöri őket az élet. Hogy is van ez? Ha Isten valóban közel van az övéihez, akkor miért kell mégis annyiszor segítségért kiáltaniuk?

Isten gyermekének lenni nem azt jelenti, hogy a gondok elmaradnak az életünkből. Sokszor tévedünk, amikor azt gondoljuk: ha hiszek Istenben, ha igyekszem őt követni, akkor kötelessége minden bajból kimentenie. Ha pedig a nehézségek nem szűnnek meg, újabb próbatételek érnek bennünket, vagy ismét szükségünk lesz Isten vigasztalására, úgy érezhetjük, hogy joggal csalódtunk az Istenben.

De valóban ez volna a hit jutalma? Az, hogy többé már nem kell keresnünk Isten akaratát? Hogy már nem kell hozzá kiáltanunk, nem kell kérnünk a segítségét, és nincs többé szükségünk az ő gondviselésére? Elértük a hit maximumát, úgyhogy már nem kell újra és újra rá támaszkodnunk? Aligha.

Isten gyermekének lenni azt jelenti, hogy életünket szoros közösségben éljük vele. És sokszor nem a gondok maradnak el mellőlünk, hanem azt tapasztaljuk meg, hogy Isten mentő, szabadító, erőt adó és vigasztaló keze nem marad el tőlünk a gondok, a szenvedés és a próbák idején.

Ezért mondhatja Dávid egyszerre azt, hogy vannak görnyedezők, és azt is, hogy az Úr fölegyenesíti őket. Nem azért, mert soha nem roskadnak meg, hanem mert Isten nem hagyja őket egyedül a terhük alatt.

Imádság

Ezért mondhatja Dávid egyszerre azt, hogy vannak görnyedezők, és azt is, hogy az Úr fölegyenesíti őket. Nem azért, mert soha nem roskadnak meg, hanem mert Isten nem hagyja őket egyedül a terhük alatt. Ámen.