„Jótevőm és erősségem, váram és megmentőm ő, pajzsom, akihez menekülhetek, aki népeket vet alám. Ó, Uram, micsoda az ember, hogy törődsz vele, az emberfia, hogy gondolsz rá?” (2-3)

Dávidé. Áldott az Úr, az én kősziklám, aki harcolni tanítja kezemet, hadakozni ujjaimat. Jótevőm és erősségem, váram és megmentőm ő, pajzsom, akihez menekülhetek, aki népeket vet alám. Ó, Uram, micsoda az ember, hogy törődsz vele, az emberfia, hogy gondolsz rá? Az ember a lehelethez hasonló, napjai a tűnő árnyékhoz. Hajlítsd le az eget, Uram, és szállj le, érintsd meg a hegyeket, hogy füstölögjenek! Villogtasd villámaidat, szórjad azokat, lődd ki nyilaidat, röpítsd szét őket! Nyújtsd le kezedet a magasból, szabadíts meg, ments ki engem a nagy vizekből, az idegenek hatalmából, akiknek szája hiábavalóságot beszél, jobb kezük csak álnokságot művel! Új éneket éneklek neked, Istenem, tízhúrú lanton zengedezek neked. Te adsz győzelmet a királyoknak; szolgádat, Dávidot is megszabadítottad a gyilkos fegyvertől. Szabadíts meg, ments ki engem az idegenek hatalmából, akiknek szája hiábavalóságot beszél, jobb kezük csak álnokságot művel! Fiaink legyenek olyanok ifjúkorukban, mint a nagyra nőtt palánták, leányaink pedig, mint a faragott oszlopok, amilyenek a palotákban vannak. Színültig telt raktáraink ontsanak mindenféle jót, juhaink a legelőkön szaporodjanak ezer-, sőt tízezerannyira! Marháink legyenek kövérek, ne érje őket baj, ne vetéljenek el! Ne legyen jajveszékelés a tereken! Boldog nép az, amelynek így megy a sora. Boldog nép az, amelynek az Úr az Istene! (Zsolt 144)

Talán te is voltál már úgy, hogy az életed olyan volt, mint egy rémálom, amelyből nem lehet felébredni. Bármi is történt, vagy bármi is várt rád, tudtad, hogy azt meg kell élned, el kell hordoznod.

Dávid is ilyen mélységet él át. Úgy érzi, elnyelik a habok, körülveszik ellenségei, nincs emberi kiút. Annyira reménytelennek látja a helyzetét, hogy szinte csak egyetlen megoldást tud elképzelni: ha maga Isten hajol le hozzá. Ezért így imádkozik: „Hajlítsd le az eget, Uram, és szállj le!”

Mégis különös, hogy ebben a reménytelennek tűnő helyzetben is magasztalja Istent. Hogyan lehetséges ez?

Azért, mert eljutott addig a legvégsőbb pontig, hogy itt saját erejéből már csak meghalni, pusztulni lehet. Hagyni, hogy lehúzzon az örvény, hogy elborítson az ár. De amikor eljutott erre a pontra, hogy megértette, hogy az én erőmből csak ennyire futja, akkor látta meg Isten erejét, segítségét az életében. A legmélyebb mélységben, a legsötétebb éjszakában, a legnagyobb fájdalomban világított fel egyszer csak számára a felismerés: az Úr az én erőm. Ekkor fedezi fel újra, hogy Isten ereje nem fogyott el. Nem véletlen, hogy egymás után sorolja ugyanannak az igazságnak a képeit: „jótevőm és erősségem, váram és megmentőm ő, pajzsom, akihez menekülhetek.” Mintha a szavak kevesek lennének ahhoz, hogy elmondják, mit jelent számára Isten hűsége.

Sokszor velünk is így van. Isten engedi, hogy saját erőnk határáig jussunk. Nem azért, mert örömét leli a szenvedésünkben, hanem mert szeretné, hogy megtapasztaljuk: nélküle milyen kevésre vagyunk képesek, vele pedig milyen sokat elhordozhatunk. Nem azért engedi a sötét éjszakát, hogy magunkra hagyjon benne, hanem hogy ott tanuljuk meg: ő valóban a mi kősziklánk, várunk és szabadítónk.

Amíg azt hisszük, hogy egyedül is boldogulunk, ezek csak szép bibliai képek maradnak. De amikor elfogy a saját erőnk, egyszer csak személyes hitvallássá lesznek: az Úr az én erősségem, az én váram, az én megmentőm. Ha pedig ennek az őszinte felismeréséig eljutunk az olyan mértékű csoda, hogy joggal dicsérhetjük még mélységben is az Istent ilyen szavakkal: Boldog nép az, amelynek az Úr az Istene!

Imádság

Mennyei Atyánk, amikor elfogy az erőnk, segíts, hogy ne a kétségbeesés, hanem a beléd vetett bizalom töltse be a szívünket. Taníts meglátni, hogy te vagy a mi kősziklánk, erősségünk és szabadítónk, aki a legmélyebb völgyben sem hagysz magunkra. Add, hogy életünkkel téged dicsőítsünk minden időben. Ámen.