„A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton! Tartsd meg életemet nevedért, Uram, hozz ki engem a nyomorúságból a te igazságodért!” (10-11)

„Dávid zsoltára. Uram, hallgasd meg imádságomat, figyelj könyörgésemre! Hallgass meg, mert hű és igaz vagy te! Ne szállj perbe szolgáddal, hiszen egy élő sem igaz előtted! Mert ellenség üldöz engem, földre tiporja életemet, sötétségbe taszít, mint a régen meghaltakat. Lelkem elcsüggedt bennem, szívem megdermedt bensőmben. Visszaemlékezem a régi napokra, végiggondolom minden tettedet, elmélkedem kezed alkotásain. Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad eped, mint a kiszikkadt föld. (Szela.) Siess, Uram, hallgass meg, mert odavan a lelkem. Ne rejtsd el orcádat előlem, mert olyan leszek, mint a sírba leszállók! Hadd halljam minden reggel, hogy hűséges vagy, hiszen benned bízom! Ismertesd meg velem, melyik úton járjak, mert hozzád vágyódik lelkem. Ments meg ellenségeimtől, Uram, nálad keresek oltalmat! Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen az egyenes úton! Tartsd meg életemet nevedért, Uram, hozz ki engem a nyomorúságból a te igazságodért! Némítsd el ellenségeimet a te hűségedért! Pusztítsd el azokat, akik életemre törnek, mert a te szolgád vagyok én!"

A tanév végén a hetedikes osztályfőnök megkért, hogy segítsek már, s kísérjem el őt és az osztályát a borsi kastélyba kirándulni. Vonattal mentünk volna a szlovák oldalon fekvő állomásról, de a vonatállomáson közölték velünk, hogy – előre láthatólag – 100 percet késik a vonat. Így fogtuk magunkat (nem vagyunk mi puhányok), s elindultunk gyalog. Egy jó óra alatt oda is értünk. De mivel nem túrához öltöztem, a cipőm véresre törte a sarkamat, s bevallom töredelmesen, amíg nem szereztem néhány sebtapaszt, addig alig tudtam figyelni arra, ami körülöttem történik. Addig minden gondolatomat az töltötte ki, hogyan lépjek, mit csináljak a letört, fájós sarkammal.

Amikor valami nagyon fáj, akkor az egész világunk beszűkül. Ha fáj a fogunk, alig tudunk másra gondolni. Ha sajog a fejünk, mindenre csak félig-meddig tudunk figyelni. De ez nemcsak a testi fájdalomra igaz. A lelki sebekre is. Ha beteg a szerettünk, minden más háttérbe szorul. Ha valaki megbántott bennünket, újra és újra ugyanaz a jelenet pereg előttünk. Ha igazságtalanság ért bennünket, mindenkinek szeretnénk az igazunkat bebizonyítani. Mindeközben észre sem vesszük, hogy a fájdalom lassan elfoglalja a szívünk minden szobáját. Dávid is innen indul: csak sorolja fájdalmát, keserűségét, problémáját. Ugyanakkor, aki imádkozik, az kilép abból a szűk világból, amelyet a fájdalom épít köré, és észreveszi az Istent, méghozzá a cselekvő Istent!

Dávid felismeri, hogy igen, vannak, akik rosszat akarnak neki, egyedül van, kiszolgáltatott helyzetben van, de nem ennyi a valóság! A valósághoz az is hozzá tartozik, hogy ott áll mögötte Isten is, aki tanácsot ad, aki vezeti őt, akihez tartozik az élete, éppen ezért Isten nem fogja ebben a mélységben hagyni őt.

Milyen csoda ez! Lehet, hogy Isten nem veszi el azonnal minden terhünket, de imádság közben kitágítja a látásunkat. A nehézségeinken túl megláthatjuk azt is, hogy Ő ma is cselekszik értünk, vezet bennünket, és nem mond le rólunk.

Imádság

Mennyei Atyánk, amikor a fájdalom és a nehézségek beszűkítik a látásunkat, emeld tekintetünket önmagunkról Rád. Emlékeztess hűségedre, vezess a te utadon, és adj bizalmat, hogy minden helyzetben nálad keressünk oltalmat. Ámen.