Dávid tanítókölteménye. Imádság abból az időből, amikor a barlangban volt. „Hangosan kiáltok az Úrhoz, hangosan könyörgök az Úrhoz. Kiöntöm előtte panaszomat, elmondom neki nyomorúságomat." (2-3) Amikor elcsügged a lelkem, te akkor is ismered utamat. Tőrt vetettek nekem az ösvényen, amelyen járok. Tekints jobb kezem felé, és lásd meg, hogy senki sem akar észrevenni! Elveszett minden menedékem, senki sem törődik velem. Hozzád kiáltok, Uram, és ezt mondom: Te vagy oltalmam, te vagy osztályrészem az élők földjén.Zsolt 16,5 Figyelj esedezésemre, mert igen elesett vagyok! Ments meg üldözőimtől, mert hatalmasabbak nálam! Hozz ki engem a börtönből, hogy magasztalhassam nevedet! Körém sereglenek majd az igazak, amikor jót teszel velem.

Egy régi anekdota szerint egy férfi elment egy jósnőhöz. Miután a jósnő hosszasan vizsgálta, nézegette a tenyerét, ezt mondta:
– Ön harmincéves koráig nagyon szomorú, keserű, szegény és szánalomra méltó ember lesz.
– És utána mi lesz? – kérdezte reménykedve a férfi.
– Utána? Hozzászokik.

Mit tesz Dávid, amikor Saul király féltékenységből üldözni kezdi? Nem megszokja a sötétséget, nem rendezkedik be a reménytelenségben, nem keseredik bele, hogy őt igazságtalanul hurcolják meg, nem mondja azt, hogy "ilyen lett az életem, ezzel kell együtt élni." Hanem valami egészen mást tesz: imádkozni kezd, hangosan kimondja Istennek mindazt, amit magában hordoz.

Mi mit teszünk saját nehéz helyzeteink közepette? Dávid a legjobb helyen kezdi meg a változtatást. Azt olvassuk: "Hangosan kiáltok az Úrhoz, hangosan könyörgök az Úrhoz. Kiöntöm előtte panaszomat, elmondom neki nyomorúságomat."

A hit egyik legfontosabb jele nem az, hogy nincsenek problémáink (azok a hívő és a még nem hívő embereket egyaránt utolérik) hanem az, hogy tudjuk, hová, kihez vigyük őket. Pontosan tudjuk, hogy Istentől várhatjuk a változást, az erőt az elhordozásukhoz, vagy épp a megoldást. Ezzel a hittel vitte Dávid Isten elé keservét, fájdalmát.

Ugyanakkor az is igaz, hogy miután Dávid Isten elé áll, nem az történik, amit talán mi várnánk: nem érkezik mentőangyal, nem hagy fel Saul a felkutatásával, hirtelen nem változnak meg a körülmények. A barlang ugyanaz marad és az üldözés ugyanúgy tart, mégis történik valami: Dávid maga kezd megváltozni. Az ima nem mindig változtatja meg rögtön a helyzetet, de mindig elkezdi megváltoztatni azt, aki imádkozik.

Ismerjük ezt talán a saját életünkből is. Volt olyan imádságunk, amely után ugyanazzal a problémával kellett hazamennünk: ugyanaz a betegség várt, ugyanaz az üres szék, ugyanaz a nehéz házasság, ugyanaz a bizonytalanság. És mégis valami más lett. Mert Isten nem mindig azonnal a körülményeinket változtatja meg, hanem először a szívünket.

Képzeljük el imádsága végén Dávidot: ott ül a barlang mélyén. Egyedül érzi magát, a jövője pedig nagyon bizonytalan. Mégis imádsága végén, Istenbe vetett bizalma miatt, olyan hittel, olyan reménységgel tudja kimondani az utolsó mondatokat, mintha már megtörténtek volna. Mintha már övé lenne a szabadulás:„Hozz ki engem a börtönből, hogy magasztalhassam nevedet! Körém sereglenek majd az igazak, amikor jót teszel velem.”

Imádság

Urunk, köszönjük, hogy hozzád vihetjük minden panaszunkat és fájdalmunkat. Taníts bennünket nem belenyugodni a reménytelenségbe, hanem bizalommal eléd tárni életünk terheit. Formáld a szívünket, erősítsd hitünket, és segíts meglátnunk hűséges vezetésedet még a nehéz időkben is. Ámen.