„Tegyenek jót, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, legyenek szívesen adakozók, javaikat megosztók,” (18)

Pál apostol a Timóteushoz írt első levele végén komoly hangsúlyt helyez a gazdagság kérdésére. Bizonyára jelentős számban voltak módosabb családok, egyének az efézusi gyülekezetben, akiknek útmutatást akart adni arra nézve, hogy miként éljenek földi javaikkal Krisztus követőiként.

Pál emlékezteti az efézusi gyülekezethez csatlakozott jómódúakat, hogy ne a gnosztikusok példáját kövessék, akik felfuvalkodottságukkal, hasztalan vitatkozásaikkal, azzal hogy különbnek tartották magukat másoknál, rombolták a közösséget. Nézzenek úgy földi javaikra, mint Istentől kapott ajándékra, amit azért kaptak, hogy helyesen éljenek vele, önmaguk, de főként mások javára.

Sokan abban a tévhitben élnek ma is, hogy a gazdagság biztonságot ad minden körülmények között, de a világ szempillantás alatt is hatalmasat változhat, és ami az egyik pillanatban még megingathatatlannak tűnt, a másikban semmivé lesz. A gazdagság nem ment meg semmitől.

Ez az Ige arra is rámutat, hogy Krisztus egészen más javakat kínál, olyanokat, amelyek nem bizonytalanok, hanem kiállják az idő próbáját. Ezekről azt írja Pál Timóteusnak: „…őrizd meg a rád bízott kincset. Fordulj el a hazug ismeret szentségtelen üres beszédeitől és ellenvetéseitől, amelyet egyesek elfogadva eltévelyedtek a hittől.” Pál itt egyértelműen lelki javakról ír, olyan lelki javakról, amelyek felülmúlják azokat a csábító javakat, amelyeket a világ kínál.

A maradandó lelki javak arról a Jézus Krisztusról szólnak, aki Isten Fiaként lemondott a mennyei gazdagságról, hogy megszabadítson minket. Megváltó szeretete rámutat arra, hogy nem csak mulandó földi javaink lehetnek, hanem maradandó lelki javaink is, ez egy olyan reménység, amely túlmutat e földi világon.

Isten Szentlelkének áldott munkája nyomán keressük ezeket a maradandó lelki kincseket.