„… míg meg nem könyörül…” (2d)

A Szentírásba foglalt történetek szereplői és az egyháztörténelem számos nagy alakja leírta a szenvedések sorozatát, amit hitük miatt kellett elszenvedniük. Ez a zsoltár mégsem a szenvedéssel indít, hanem azzal, hogy a templomba igyekvő ember hitvallást tesz, hogy történjék bármi, életének egyetlen tájékozódási pontja az Úr. Tehát nem csak a bajok és a szenvedések idején keresi az Urat, hanem ez az Istenre figyelés a templomba járó ember állandó jellemzője. És innét nézve ez a zsoltár arra figyelmeztet bennünket, hogy a szenvedés csak a hit horizontján értelmezhető helyesen. Mindig is voltak „gondtalanok”, hamis biztonságban élők, akik mindent, amit elértek ebben az életben, azt a saját erejüknek, saját tudásuknak, bölcsességüknek tulajdonítják. Számukra nevetség tárgya a hit, aminek rendre hangot is adnak: „Hol van a ti Istenek? Miért nem segít rajtatok? Minek mész templomba? Mire vársz még? Vedd kezedbe a sorsod!” Testvér, ha hozzád is elért már hasonló gúnyolódás, akkor meríts erőt a 123. zsoltárból! A gúnyolódás idején nem kell sem elcsüggedni, sem értelmetlen vitákba bocsátkozni, sokkal inkább szükséges szilárdan megállni a hitben. Nézzük, hogyan tette ezt a 123. zsoltár írója!

A templomba igyekvő először is, mivel ismeri Isten személyét, nem hajlandó belepörögni abba, amit a világ üzen. Ezért nem azzal indít, hogy „Jaj, de szenvedünk!”, hanem azzal, amit mi reformátusok így éneklünk: „Rád tekint már hitem, megváltó Istenem a Golgotán.” Ma sem másabb a „gondtalanok” gúnyolódása, mint ami a zsoltár megírása idején volt. Isten emberének fájdalma az, hogy az Isten nélküli magabiztosság lett a norma, amiben a hit, a templom, az imádság, a dicsőítés, a szeretetközösség felesleges, ignorálható elem. Ennek a két világszemléletnek az ütközőpontján, a frontvonalban el kell döntened, hogyan tovább. A világ szemüvegén át nézed az Istent, vagy az Istenbe vetett hit szemüvegén át nézed a világ eseményeit?

Aztán mivel a templomba járó ismeri Isten jellemét, tudja, hogy Istennek megvan a gondolata a világ felől, s benne minden ember felől, s mivel szív szerint hiszi, hogy az Úr az övéit nem hagyja, hát tud várni. Vár, mert könyörülő Isten az Úr! Irgalmasan belehajol minden szerettének fájdalmába, nyomorúságába. A szolgák azért nézték uraik kezét, mert az urak gyakran egy-egy kézmozdulattal jelezték akaratukat. Kézzel adtak olyan utasításokat, hogy „Állj!”; „Mehetsz!”; „Maradj csendben!”; „Gyere ide hozzám!”; „Vedd fel!”; „Vidd oda!” stb. Egy templomba járó ember azért figyeli az Urat, hogy megtudja, az adott élethelyzetben „Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?” Mert Isten mindig válaszol, de mindig akkor, amikor eljött az Ő órája. Neked is válaszol, csak várj türelemmel!

Végül, mivel a hívő ember ismeri Isten hűségét, ezért irgalomért imádkozik. Azt mondja: „Könyörülj rajtunk, mert már torkig vagyunk… Könyörülj! Könyörülj!” Egyre intenzívebben kéri az irgalmat… „míg meg nem könyörül”. De míg a zsoltáros csak várta a kegyelmet, addig az Úr Jézusban ez a kegyelem már eljött. Őt is gúnyolták a keresztig való engedelmességéért, ám Jézus is az Atyára figyelve, ismerve az Atya személyét, jellemét és hűségét, rábízta magát Istenre. Nem engedte, hogy a világ gúnyolódása átértelmezze a szívében az Atyát, a szenvedést, a megváltásunkat. Jézus kitartott, s mindezt érted és értem. Így Isten végső válasza a gúnyra a legnagyobb irgalom, a feltámadás lett, amiben része lesz minden Krisztusban elrejtett életnek.

Imádkozzunk!

Irgalomnak és könyörületnek Istene! Miközben ez a világ rendre azt üzeni, hogy nincs szüksége rád, mi megvalljuk, hogy „Nálad nélkül semmit sem cselekedhetünk!” Szükségünk van segítségedre, hogy miközben naponta zúdul ránk az elbizakodott, a gúnyolódó, gondtalanok világlátása, kísértésbe ne essünk, hogy elhagyva téged alább hagyjon bennünk a nyomorúságunk meglátása, a Szabadító utáni sóvárgás és a hálás rád figyelés életformája. Őrizz bennünket az úton! Magad légy az Út, melyen lelkünk a halálból az életbe jut!” Ámen.