„… az Úr házába megyünk.” (1)

Isten bölcs pedagógiájáról szóló bizonyságtétel ez a 122. zsoltár. Egy tükör, melybe belenézve a templomba járásunkat láthatjuk meg a maga valóságában.

Vajon feltettük-e már valaha azt a kérdést, hogy miért járok, miért járjak templomba? A 122. zsoltár szerint, amikor „az Úr házába megyünk,” Isten megláttatja velünk, hogy egy olyan helyre hívott, amit az összekapcsoltság, az egybetartozás jellemez, amit nem csak a falak, hanem az oda járó Isten népe is kiábrázol. Mert ahol Isten jelen van, ott a sokfelől jövő különbözők eggyé építtetnek hegyen épült várossá, a különállók összekapcsoltatnak egy szent házzá és megszületik egy csodálatos közösség. A templomba menő mai embernek is először azt kell meglátnia, hogy ő nem egy idegen, hanem az Úr népének a tagja, hogy nem magányos istentiszteletre jött, ezért be kell kapcsolódnia a templom közösségébe. A templomba érkezés célja tehát a kapcsolódás Istenhez és egymáshoz is. Amikor Isten magához hív, akkor ennek egyik nevelő célja az, hogy lásd meg, van egy közösség, amelyben neked is van helyed, ahol te is megélheted az összetartozást.

Aztán a zsoltár szerint a templom népe azért van együtt, hogy ebben az összekapcsoltságban, közösségileg hálát adjon. Másodszor tehát jó tudatosítani magunkban a templomba érkezéskor, hogy a gyülekezet a hálás emberek közössége. Jó rögtön feltenni a kérdést is: én hálát adni jöttem az Isten házába? Kész vagyok-e megosztani az örömeimet Istennel és az ott lévőkkel? Miért vagyok hálás? Mik az örömeim? Szabad ezeket a szent összegyülekezésben elmondani. Mai világunkban, ahol a jó hír nem hír, olyan áldás, hogy van egy közösség, ahol pont a velünk történtekre kíváncsiak, a jóhírre, az evangéliumra, hogy milyen nagy dolgokat tett velünk az Isten, s ezért milyen módon fejezzük ki a hálánkat.

De Jeruzsálem akkoriban nem csak az istentisztelet központja volt, hanem az igaz ítélet uralmának a központja is. Megint csak jó meglátni, hogy a kegyelmes, mégis igazságos Isten városában – ma így mondjuk - gyülekezetében lehetünk, valamennyiszer templomba megyünk. Ma a szent összegyülekezésben az evangélium arról szól, hogy Isten az ember bűne miatt igazságos elégtételt vett és kapott Jézus Krisztus golgotai kereszthalálában. És mivel az Úr Jézus helyettünk eleget tett, Isten kegyelmébe fogadott bennünket. Igazság és kegyelem. Ha ezt nem értjük, nem értjük a gyülekezet lényegét. Ha nem szólal meg ez az üzenet minden vasárnap, akkor ahol vagyunk, az nem „a kegyelem és igazság városa”.

De vajon miért akarja Isten, hogy az Őt kereső ember ezt lássa a gyülekezetben? Először is, hogy értékelje, micsoda ajándék az Úr népéhez tartozni és álljon bele a szolgálatba: imádkozzon a gyülekezetért, hogy a kegyelem és igazság egyensúlya megmaradjon, hogy egyik se kerüljön túlsúlyba, különben oda a békesség! Tehát nem csak helyed van a szent egységben, de szolgálatod is. Fontos vagy a közösség számára. És ha meglátod és megérted ezt, akkor tele leszel örömmel. S ez az öröm válik erős bizonyságtételeddé. Mert ki fog tűnni, hogy a gyülekezetbe járásod, a hálaadásod és a szolgálataid mind ebből a Szentlélek általi örömből fakadnak. Most gondold át így a saját gyülekezetedet! A folytatásból látszani fog, hogy nyitott szíved volt-e Isten pedagógiájára.

Imádkozzunk!

Közösségteremtő, lelkeket eggyé formáló, szerető Atyánk! Köszönjük, hogy a te kegyelmes tervedben minden embert számontartasz és azzal, hogy meghívsz bennünket magadhoz, értésünkre adod, hogy ránk is számítasz a tieid között. Bocsáss meg, hogy a gyülekezetben rendre csak a kritikákat fogalmazzuk meg! Add nekünk a te látásodat, hogy a 122. zsoltár tanítása szerint tudjunk jelen lenni nálad, valamennyiszer az Úr házába megyünk! Állítsd szemeink elé az igazság és a kegyelem evangéliumát a Krisztusban! Szentlelked által gerjeszd fel szívünkben azt az örömöt, amely hálás bizonyságtételünkké válhat a templomba járók között! Bárhogy is, Urunk, munkáld bennünk és általunk gyülekezetünk Krisztus-békességét és Krisztusban megnyugvását! Hallgass meg, Jézusért! Ámen.