„… de én imádkozom.” (4)

Az egyik legmeghökkentőbb zsoltár áll ma előttünk, ami számos kérdőjelet hagyhat bennünk olvasás után. Összesen 19 válogatott átkot olvashatunk benne, amelyek gyilkosságtól kezdve a teljes kisemmizettségig mindenféle rosszakaratú kérést fogalmaznak meg az ellenféllel szemben. A zsoltár a keresztyén hagyományban is kétes karriert futott be: mivel Péter Júdásra vonatkoztatta egyik-másik versét (lásd ApCsel 1,20), így Júdás-zsoltárként sokáig a zsidók elleni üldözések gyújtószövegeként volt használatos. Nem mellesleg, egészen a 19. századig Európa több keresztyén (!) államában is gyakran használták egyfajta varázsszövegként, amivel éppen aktuális ellenségeikre kívántak bajt hozni a „hívek”.

Mit kezdhetünk egy ilyen terhes örökségű szöveggel? Könnyű lenne azt mondani, hogy ez egy ókori világnézetet tükröző „primitív” megszólalás, és akkor nekünk, modern embereknek nincs is dolga vele. De hát mégiscsak a keresztyén Szentírásban található, így nem söpörhetjük le egyszerűen az asztalról. A 21. századi ember talán már elért volna oda, hogy amikor válogatott fenyegetést él át, sőt, átkozódnak ellene és rátámadnak (28. vers), vagy éppen a teljes egzisztenciájától megfosztják (22-24. versek), akkor ájtatosan csak jót kíván annak, aki így tör az életére? Persze, valamilyen elképzelt szent mérce szerint lehetne ez is az elvárt viszonyulás, de elég nehéz elképzelni, hogy az igazságtalansággal szembesülve az emberben ne forrjon a düh, a bosszú és az igazságszolgáltatás iránti vágyakozás. Én nem vetem meg a zsoltárost azért, mert elkeseredésében kígyót-békát ráhány azokra, akik ellehetetlenítették életét. Nem lenne fair, méltányos és őszinte az ítéletem.

„De én imádkozom,” vagy ahogy Kecskeméthy István fordította a szavakat „én imádság vagyok” – így kezdődik az egyre terebélyesedő panasz- és átokáradat. Keretet szab. Isten előtt panaszkodik és tőle várja sorsa rendezését. Várja, hogy a némaságból kilépjen az Isten, és meghallja a nyomorúságban veszteglő ember őszinte szavait. Durva szavak ezek, bizony. Nem szalonképesek. Nem is valók szószékre vagy zsolozsmára. A bűnös, bosszúvágyó szív őszinte és keresetlen szavai, amelyek gondolkodás nélkül zörgetnek a menny kapuján. De hát ez van. Ilyen vagyok: „természetem szerint hajlamos vagyok Istent és felebarátomat gyűlölni” (Heidelbergi Káté, 5. kérdés-felelet). De ez a rosszindulatú valaki egyszerre mégis „imádság” is. Kétségbeesett menekülő a kegyelem trónusa elé, aki tudja, hogy egy kudarcos imádság (Róm 8,26), de mégis bízik abban, hogy Isten füle elég irgalmas ahhoz, hogy kibogozza a válogatatlan panaszai közül is az őszinte kérést. A ventilálás, a tomboló és viharos szóözön után pedig nem csak a szabadulás reménye sejlik fel, hanem az is, hogy eljuthat a nagy parancsolat, Isten és a felebarát szeretetére.

Imádság

Úr Jézus Krisztus, te, aki halálod óráján is ellenségeidért imádkoztál, ajándékozz meg bennünket Lelkeddel, hogy áldást mondjunk azokra, akik átkoznak bennünket! Ámen!