„Adjanak most hálát az Úrnak szeretetéért és az emberekkel tett csodáiért!” (8.15.21.31)

A zsoltárt egy zarándokünnep hálaadó istentiszteletén énekelték a szent városba sereglett tömegek. A papok csoportokra oszthatták a zarándokok sokaságát, majd egyikük szavakba foglalta azt, amit ki-ki egyenként és közösségileg is saját történetként élhetett át. Szinte borzongató belegondolni abba, ahogy ez a sokfelől jött embersereg az istentisztelet alkalmával egy személlyé, egy történetté, egy tapasztalássá lesz, majd egy szájként énekli meg a szabadulás élményét. Egyszerre mindenki a pusztai forróságban bolyongó néppé válik, a szomjúságtól kicserepezett ajkaikat nyalogatják, hőgutától sújtva botladoznak a homokdűnék közepette, mígnem Isten megszabadítja őket és lakott városba vezeti őket (4-9 versek). A börtönbe zárt foglyokként együtt gubbasztanak a sötét zárkában, a halál árnyéka mindannyiukra rávetül, a béklyók egyaránt szorítja lábaikat, mígnem az Úr leveri láncaikat és kivezeti őket a fogságból (10-15. versek). Ott, a templom széles terén mindenki betegé válik, akik olyannyira elerőtlenedtek már hosszú kínlódásuk miatt, hogy egyetlen falatot is képtelenek legyűrni torkukon, várják, hogy a halál kapui kitáruljanak előttük, mígnem az Úr hirtelen kiragadja őket szorult helyzetükből (17-22. versek). A zarándokok serege egyszerre a tengeren hánykolódó hajósokká válik, akik alatt zúg a víz, körülöttük üvölt a vihar, és a megbillent hajóból együtt zuhannak a tenger mélységeibe, de mindegyikük kezét megragadta az Úr, lecsendesítette a vihart és a biztonságos kikötőbe vezette őket (23-31. versek).

Az egyház nagy titka bontakozik ki előttünk. Minden istentiszteleti alkalmon az egyénekből közösség kovácsolódik. Nem számít, ki honnan jött, milyen idős, nő vagy férfi – a zarándok egyház együtt jelenik meg az Úr színe előtt. Mindnyájan pusztai szomjazók. Mindnyájan foglyok. Mind egy szálig halálos betegek. Kivétel nélkül zátonyra futott életek. Itt megszűnik a különbözőség, a beosztás, a társadalmi osztály. Itt mind együtt szorulunk rá a szabadulásra és a megmentésre. Egyszerre találjuk ott magunkat a kereszt tövében, közösen éljük át a megváltás örömét, és egy szívvel és egy szájjal adunk hálát az Úrnak szeretetéért és az emberekkel tett csodáiért. Ma nézhetünk így arra, aki szembe jön velünk: társunkra a pusztában, a börtönben, a betegségben és a viharban, aki éppúgy rászorul az Isten szabadítására, mint én.

Imádság

Krisztus, a pusztában légy te élő vizünkké, a börtönben szabadulásunkká, betegségünkben gyógyulásunkká, a viharban kikötőnkké! Segíts látni a másikban is téged! Hálát adunk neked szeretetedért és azért a csodákért, amit a saját életünkben véghez vittél! Ámen!