„Olyanok, mint a szél sodorta, víz nélkül való fellegek…” (12)

Júdás levele rendkívül sokféle korabeli forrással dolgozik, amelyek közül némelyek az egyszeri bibliaolvasó számára teljesen ismeretlenek. Ezek a hellenista zsidó apokrifekből vett képek és szavak (Mihály arkangyalról, Énókról stb.), valamint az Ószövetségből ismert alakok (Káin, Bálám, Kóré) mind egyetlen igazságra akarják terelni a figyelmet: Isten nem hagyja, hogy valaki következmények nélkül ellene szegüljön az akaratának és szándékának. Kikre is vonatkozik ez az ítélet? Nehéz pontosan körbehatárolni, hogy voltaképpen kik is azok a rendetlenek, akik bomlasztják a szentíró által címzett gyülekezet(ek)et, de annyi nyilvánvaló, hogy olyanokról van szó, akik – egyszerűen, magyarosan így mondanánk – „túl sokat gondolnak magukról.” Akik valamiféle álomban kapott kijelentést kaptak (8. vers), valamiféle magasabbrendű ismeretre tettek szert, s most feljogosítva érzik magukat arra, hogy teljes mértékben megvessék azokat, akik nem rendelkeznek ezzel a beavatott titokkal. Ők azok, akik még az angyaloknál is magasabb polcra helyezik magukat, sőt, valószínűleg becsmérlően legyintenek is a spirituális hatalmakra. Miközben azt gondolják, hogy a felhők fölött járnak, a hétköznapi gyülekezeti életben javában csak saját kiválóságuk megcsillogtatása érdekében vesznek részt, s ezzel szégyenfoltot ejtenek a szeretközösségeken is.

A szerző találó költői képekkel élve teljes mértékben haszontalan tetszelgőknek festi le őket: olyanok, mint a szél sodorta, víz nélkül való fellegek, vagy a gyümölcstelenné lett fák, illetve a bolyongó csillagok az égen. Mindhárom metafora ugyanazt a valóságot leplezi le: a kívül szép, belül üres állapotot. Eszünkbe juthat Pál figyelmeztetése, aki az egyház és a gyülekezet valóságát a kölcsönösség törvényében határozta meg. A test minden tagja egyformán értékes a fültől az epéig és vissza, ahogyan az apostol sem minőségileg felsőbbrendű a diakónusnál. Tanulnunk kell nem szél sodorta, víz nélküli fellegeknek lenni, akik nem csak gyönyörűeknek tűnnek, hanem hűsítő és éltető esőt is nyújtanak a száraz és élet után sóvárgó világnak. A kitűnőség hangoztatása és kirakatba helyezése helyett mennyivel keresztyénibb és reformátusabb a „hasznosság” fokán élni és lenni – másokért és Istenért. Mindenképp üdítőbb.

Imádság

Jézus Krisztus, segíts bennünket megtalálni helyünket és szolgálatunkat a te egyházadban! Adj nekünk türelmet magunkhoz és másokhoz, hogy azt tegyük, amit te parancsolsz, oda álljunk, ahová mondod, s közben ne feledjük: Te vagy az Úr, mi pedig szolgáid! Ámen!