„…épüljetek szentséges hitetekben…” (20)

A levél elején felszólítást kaptunk arra, hogy küzdjünk a hitért, most arra kapunk parancsot, hogy épüljünk ebben a hitben. A levél szerzője gyönyörűen lefesti azt, hogyan is lehet a hitben épülni. Nem önképzést ajánl vagy ilyen-olyan gyakorlatok elsajátítását, hanem belegyökerezést a Szentháromság Isten valóságába. Épülni a hitben először annyi, mint imádkozni a Szentlélek által (20. vers). Páltól tudjuk jól, hogy a hívő ember még imádkozni is képtelen önmagától, éppen ezért a Lélek kipótolja hiányos szavainkat, gondolatainkat és suta, dadogó mondandónkat (Róm 8,26). A Lélek által imádkozás az egyetlen út arra, hogy a saját életünk beszűkült horizontján túli Isten elé járulhassunk, és önös, csak magunkra fókuszáló, állandóan én-nel meg nekem-mel kezdődő mondatainkba beleférhessen a tágabb perspektíva. Hitben épülni elsősorban annyi, mint ráhagyatkozni a Lélek vezetésére, a komfortzónán, a megszokott imasablonokon túli ima-közösségbe Istennel, ahol olyan dolgokra döbbenhetünk rá, és olyan új szemléletet kaphatunk, amelyekre korábban nem is gondoltunk.

A második: megtartani magunkat Isten szeretetében (21. vers). Ez az aktív felszólítás az emberi ragaszkodást feltételezi. Tudjuk jól, hogy Isten szeretete emberi érdemeinktől független. Isten nem attól adja szeretetét nekünk, hogy ma éppen meg tudtunk-e felelni parancsolatainak vagy sem. Így az, hogy Ő megtart a szeretetében minden esetben megelőzi a mi válaszadásunkat. A gyermeki ragaszkodás és ráhagyatkozás vágyának életben tartása húzódik meg a felszólítás mögött. A hit-bizalom a látható valóság és az éppen aktuális helyzet vagy körülmények ellenére is ragaszkodni akar ahhoz, aki előbb szeretett minket.

Majd végül: hitben felépülni annyi, mint várni „a mi Urunk Jézus Krisztusnak irgalmát az örök életre” (21. vers). A keresztyén reménység gerincét az irgalmas Krisztus visszatérésének váradalma adja. A nagy vigasztalás, hogy ugyanaz a Jézus jön vissza, aki „azelőtt értem Isten ítélőszéke előtt állt, és rólam minden kárhoztatást elvett” (Heidelberi Káté, 52. kérdés-felelet). Így az örök élet a hívő ember számára nem a bizonytalanság kezdete, hanem az örök nyugalom és boldogság egyre kiteljesedő és bővülő valósága.

Épülni a szentséges hitben annyi, mint naponként ráhagyni magunkat a Szentháromság Istenre. Engedni, hogy a Lélek a benső szobánkban formáljon, az Atya szeretete megváltoztasson és biztosítson, a Fiú irgalma pedig vigasztalással töltsön el. Mindebből pedig hadd jusson másoknak is. „Könyörüljetek…” – hangzik a végső felhívás. A Szentháromságba vetett hit nemcsak önös vagy önző keresztyén kiváltság, hanem a világ, a kételkedők, a „kívülállók” meghívása abba az irgalomba, békességbe és szeretetbe, amibe minket is kegyelemből kapcsolt az Atya-Fiú-Szentlélek egy igaz örök Isten.

Imádság

Engedj bennünket a Te közösségedbe, Szentháromság Isten! Hadd érezzük, lássuk, ízleljük a te örök szerelmed, irgalmad és békességed! Hadd ragyogjon ránk, rajtunk keresztül pedig mindenkire az, amit Te nekünk adtál! Ámen!