„Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk. Mindegyikünk a felebarátja kedvét keresse, mégpedig annak javára és épülésére. Hiszen Krisztus sem a maga kedvére élt, hanem amint meg van írva: „A te gyalázóid gyalázásai hullottak énreám.”(Zsolt 69,10) Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk. A türelem és vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarata szerin (Fil 2,2), hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját." (1-6)

Az erősek hordozzák az erőtlenek gyengeségeit

Erősek és erőtlenek. Kategóriákat, sorrendeket állítunk és szeretjük, ha „kategóriagyőztesnek” kiálthatjuk ki magunkat, természetesen mindig az erősek között. De vajon hova sorolhatjuk be magunkat a krisztusi mérték szerint? Ha erősnek érezzük magunkat, akkor értjük, hogy mi az erősek feladata? Hordozni az erőtlenek gyengeségeit. Felvenni, magunkra vállalni mások terheit, hogy javukra szolgáljunk. Amikor szembe kell néznünk akár a saját, vagy éppen a mások gyengeségével akkor megméretik az erőnk, és az emberi gyengeség sokszor felülkerekedik bennünk és meghátrálunk a feladat elől. Nem vállaljuk a sosrsközösséget a gyengékkel, elesettekkel. Még az együttérzés is hiányzik olykor, mert önző korban élünk. Pedig az áldozatvállalás, a lemondás az erősek jellemvonása. Mert tudnak önmagukból adni. Erre tanít Jézus példája. Az erőtlenség által lett a legerősebbé, amikor az életét adta minden emberi gyengeségért. A hatalom mérhetetlen gyengeségét mutatta, amikor azzal akarta önmagát erősíteni, hogy megölte, félre állította Őt az útból. De a türelem, a vigasztalás és a reménység más lehetőséget, más utat mutatott és mutat ma is. Türelemmel viseltetni azok iránt, akik mindig átgázolnak másokon, vigasztalást nyújtani amikor mi is összeroskadunk a nehézségek alatt és reménységgel nézni az ismeretlen jövő felé nem tudnak csak azok, akik nem önerőből teszik mindezt. Nem véletlenül írja Pál a Korinthusiaknak:

De ő ezt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért a Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős (2 Korinthus 12:9-10) Ha ezt értjük és éljük, akkor tudjuk dicsőíteni az Istent.

Az én erőm kicsiny,
S a bűn erős nagyon:
Te tudsz s akarsz segíteni,
Hát segíts bajomon! Ámen.