„Van, aki az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, a másik pedig egyformának tart minden napot: mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében. Aki az egyik napot megkülönbözteti, az Úrért különbözteti meg. Aki eszik, az is az Úrért eszik, hiszen hálát ad Istennek. Aki pedig nem eszik, az Úrért nem eszik, és szintén hálát ad Istennek. Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék. Akkor te miért ítéled el testvéredet? Vagy te is, miért veted meg testvéredet? Hiszen mindnyájan oda fogunk állni Isten ítélőszéke elé. Mert meg van írva: „Élek én, így szól az Úr, bizony előttem fog meghajolni minden térd, és minden nyelv megvallja majd, hogy én vagyok az Isten." Így tehát mindegyikünk önmagáról fog számot adni Istennek." (5-12)

Senki sem él önmagának

Milyen könnyen mondunk ítéletet egymásról. Ki mit tesz, vagy éppen mit nem, és véleményt mondunk az alapján, amiről mi azt gondoljuk, hogy fontos, meghatározza az embert. Micsoda az ember? – teszi fel a kérdést a zsoltár írója – hogy megemlékezel róla. Vagyis az emberlétünket, nem mi határozzuk meg, hanem az, hogy Isten számon tart. Igazából ez köt össze a másik emberrel. Nem evésben vagy ünnepben, szertartásokban mutatkozik meg, hogy kik vagyunk, hanem abban, hogy milyen viszonyunk van az Élet Urával. Ez pedig kihat arra is, hogyan nézünk a másik emberre. Milyen sok konfliktust elkerülhetnénk, ha ezzel a szemmel, sőt ezzel az indulattal fordulnánk egymás felé. Mi mindnyájan az Úréi vagyunk! Ha őszintén végig lapozzuk a magunk életének lapjait, hányszor kell kimondanunk, hogy nem bizonyultunk méltónak arra a kegyelemre, ami Krisztusban nekünk adatott. De Ő méltatlanságunk ellenére méltat arra, hogy az övéi közé soroljon. Így pedig egészen más szemszögből láthatjuk az életet. Nem ítéletes, hanem ígéretes a jövő, amiben helye van mindazoknak, akik vallják, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére.

Imádság

Nagy jóságodra méltók nem vagyunk,
Rossz útra térve gyakran elhagyunk;
Áhítjuk mégis szent igéd szavát,
Megtérő gyermekid fogadd be hát.

Kérünk, Úr Isten, Krisztus Jézusért,
Vérrel pecsételt szent szerelmedért:
Irgalmasságod közöld mivelünk,
És tárd ki szíved, végy be, Istenünk! Ámen