„Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok. Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal. Egymással egyetértésben legyetek, ne legyetek nagyratörők, hanem az alázatosakhoz tartsátok magatokat. Ne legyetek bölcsek önmagatok szerint. Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó. Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben. Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek” - így szól az Úr. Sőt, „ha éhezik ellenséged, adj ennie, ha szomjazik, adj innia; mert ha ezt teszed, parazsat gyűjtesz a fejére.” Ne győzzön le téged a gonosz, hanem te győzd le a gonoszat a jóval!”(14-21)

Keresztyénség 2.0

Könnyű addig szeretni, míg minden jó. Istennek hálát adni, mivel végtelenül árad a szeretete. Az áldásokat szeretjük. A megváltást örömmel elfogadjuk. Mi vagyunk a tékozló fiúk, akik végül hazatalálhattak, megnyugodhattak. Az atya mindent ad, kérés, feddés és számonkérés nélkül. Ideális és szerethető keresztyénség.

Az ókorban az istenekkel való kapcsolat volt ilyen. Alapvetően üzleti alapokon állt: adok, hogy adj. Adsz, és adok. Kiegyenlített kölcsönösség és megelégedés a cél. De az emberekkel való kapcsolat is hasonló szabályok alapján működött. Cicero világossá teszi, hogy az méltó a barátságra, aki hasonló erényekkel rendelkezik. Az, aki megérdemli a szeretetet. Ebbe belejátszik, hogy az illetőnek azonos társadalmi státusszal kell rendelkeznie, megbecsültnek és jó hírben állónak kell lennie. A társadalom alsóbbrendű tagjai viszont nem érdemlik meg ezt a barátságot. Az ellenség pedig gyűlölni való, vagy mert telve van gonoszsággal, azaz rút és alsóbbrendű, vagy mert rivális, aki ugyanazon babérokra tör, persze érdemtelenül.

Ismerős logika. Mindenki megválogatja, kivel áll szóba, kit fogad barátjává, kikkel mutatkozik. Öntudatlanul érvényesítjük a mondást: „madarat tolláról, embert barátjáról”. Aki pedig nem figyel oda ezekre, arra legkevesebb ferde szemmel néznek, de általában lenézik. Azonosítják a társaságával.

Pál ebben a szakaszban a keresztyénség nemszeretem oldalát mutatja meg. Szeresd ellenségedet – mondja Jézus szavait visszhangozva. Szeresd az érdemtelent, az erények híjával lévőt, az ártó szándékút, aki gyűlöl téged. Megbotránkoztató követelés. Tegyem gyengévé magam? Kiszolgáltatottá, ahelyett, hogy eltaposnám? Jóval viszonozzam a sértést, a nyílt megalázást, az anyagi kárt, amit okoz nekem? Legyek kapcsolatba vele, hogy aztán azonosítsanak vele? Vagy megvessenek, mert gyengének látszom így? Értelmetlen. Milyen Isten az, aki ezt varja tőlem? Hogy bepiszkítsam a kezem olyanokkal érintkezve, akik ellene és ellenem szövetkeznek?

Jogos kérdések. De amiről az apostol ír, nem valamiféle érzelmes szentimentalizmus. Tudatos döntés, bosszú a gonoszon. Harc. Ott az a nagyon furcsa mellékmondat: „hogy parazsat gyűjts a fejére”. Azzal, hogy jót teszek az ellenségemnek, nem bolond leszek, hanem erős. A gonosz gyengeségét leplezem le, és a saját krisztusi erőmet szemléltetem. Nem ereszkedem le a szintjére, nem használom az eszközeit a visszavágáshoz, hanem arra hívom meg, hogy szembesüljön az abszurd helyzetben azzal, mit is tesz valójában. Adok, amikor elvesz, ezzel hirdetem az adás győzelmét, arra hívom, hogy jobbá legyen, hogy felismerje a hibáját. Én emelem, nem ő húz le. Az Istenem, aki erre hív, így nem gyenge, vagy szánnivaló bolond, hanem a gonoszt jóval legyőző hatalom. Ezt képviselem.

És amikor Isten ad ilyen embereket, akkor azért teszi, hogy a hit iskolájában felsőbb szintre emeljen, hogy megéljem, Isten szeretete messzebb nyúlik az én elveim határainál. Ez a keresztyénség 2.0-ás változata. Kihívás és újabb lecke az Isten Országa megértéséhez és megéléséhez: „Ne győzzön le téged a gonosz, hanem te győzd le a gonoszat a jóval!”