„Mit mondjunk tehát? Igazságtalan az Isten? Szó sincs róla! Hiszen így szól Mózeshez: Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok. Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené." (14-16)

Az egyik legnehezebb a mindig igazságért kiáltó ember számra Isten szuverenitása. Mindig mindent megmagyarázni és értelmezni akaró ember számára ez a szuverenitás ijesztő lehet. Pedig el kell fogadnunk, hogy Isten szuverenitása azt jelenti, hogy Ő nem függ senkitől és semmitől. Nem szorul tanácsra, nem korlátozzák fizikai törvények, és nincs olyan hatalom (legyen az emberi vagy démoni), amely megakadályozhatná tervei véghezvitelét.

A szuverenitás nemcsak elvont fogalom, hanem a gyakorlatban azt jelenti, hogy a világtörténelem eseményei – még a tragédiák is – benne foglaltatnak Isten végső tervében. Ő az, aki „királyokat taszít le és királyokat támaszt”. Semmi sem történik a tudta vagy megengedő akarata nélkül.

Ez a teológia egyik legnehezebb kérdése: Hogyan lehet Isten szuverén, ha az ember szabadon dönt? A paradoxon: A Biblia egyszerre tanítja Isten abszolút uralmát és az ember felelősségét. Isten szuverenitása nem teszi az embert robottá, de garantálja, hogy az emberi döntések nem borítják fel Isten végső céljait.

Pál felteszi a kérdést: - Akkor Isten igazságtalan? A szomorú az, hogy az ember a saját korlátolt igazság mércéit akarja Istenre kényszeríteni. Az igazság az, hogyha Isten igazságos lenne irányunkban, akkor közülünk senki nem lenne méltó az életre, csak az ítéletre. Az, hogy Isten egyáltalán szóba áll az emberrel, az az Ő szuverén kegyelme. Isten abszolút szabad az Ő döntéseiben, nem lehet bérként kikövetelni a kegyelmet, egyetlen vigasztaló és bennünket nagyon megerősítő tulajdonsága van, hogy Ő a szeretet és ez a döntéseinek a kiindulópontja.

Ez a szakasz mindegy elsöpri azt a kényszeres vallásos teljesítménykényszert, amiben sok ember van. Az ember buzgóságának örül az Isten, de az, hogy bármiféle módon kikényszerítsük a kegyelmet, ez nem megy. A „futás” hiábavalósága: A „futás” itt a vallásos erőlködést, a törvény megtartására irányuló görcsös igyekezetet jelenti. Figyelmeztet Pál: minél gyorsabban futsz a rossz irányba (önmagad megigazulása felé), annál távolabb kerülsz Istentől.

Akkor mit lehet tenni? A hangsúly áthelyezése: A fókusz az emberi aktivitásról (akarás, futás) átkerül az isteni aktivitásra (a könyörülő Isten). Vége a görcsnek: Ha nem az én futásomon múlik, akkor végre megállhatok. A kegyelem alanyi joga: ezek az igék alázatra nevelnek. Az ember egyetlen esélye, ha „beleveti magát” Isten könyörületébe, elismerve, hogy semmit nem tud felmutatni. Isten dicsősége: A cél az, hogy a végén ne az ember büszkélkedjen („én jól futottam”), hanem egyedül Istené legyen a dicsőség, aki lehajolt a méltatlanhoz. A végére pedig egy idézet Anthony de Mello-tól: „Isten kegyelme olyan, mint a napfény. Egyformán süt mindenkire. Az, hogy te a sötétben vagy, nem azért van, mert a nap nem süt, hanem mert behúztad a függönyt. A te lelki munkád nem a nap előteremtése, hanem a függöny elhúzása.” Ámen.