„ Jézus felsóhajtott lelkéből, és így szólt: Miért kíván jelt ez a nemzedék? Bizony, mondom néktek, nem adatik jel ennek a nemzedéknek.” (12)

Egyértelműen kimondható, hogy a farizeusok nem jószándékkal mentek Jézushoz, hanem Jeruzsálem elöljáróinak küldő szavára és mennyei jelt követeltek tőle. Olyan jelt, amihez nincs szükség hitre, olyan jelt, amely tényszerűen bizonyítja, hogy Ő az Isten Fia. Mai világunk is tele van bizonyítékokat követelő emberekkel. Az Istennel való kapcsolatunk így nem működik, hogy miért nem, azt költői módon válaszolja meg új énekeskönyvünk 770. dicséretének utolsó két sora: „Ki kétkedőn boncolja őt, annak választ nem ád, de a hívő előtt az Úr megfejti önmagát.”

A farizeusok a négyezer ember megvendégelése után mennek oda Jézushoz. Kell-e ennél nagyobb csoda, nagyobb bizonyíték isteni küldetésére és hatalmára? Egy ilyen csodát követően mennek oda Jézushoz és másfajta jelt követelnek.

Jézus mély sóhajtása a kishitűségnek és a hiábavalóságnak szól. Aki eleve elutasít, úgy sem engedi magát meggyőzni, mindig azt keresi, ami az ő hitetlenségét támasztja alá. A farizeusok jelt kívánnak, de nem adatik nekik jel. Más szóval, ha valaki kishitűen és eleve elutasítóan követel, az nem tud közelebb kerülni Istenhez. Jézus mély sóhajtásában ez a szomorúság is benne van, hogy akik ezzel a lelkülettel érkeznek hozzá, még nagyon távol vannak Istentől.

Ha jelről beszélünk ezen a napon, ott áll előttünk egy csodálatos jel hitünket és keresztyén reménységünket illetően. Jézus Krisztus dicsőséges mennybemenetele. Ez a jel arra mutat rá, hogy Ő maradéktalanul betöltötte földi küldetését, mindenben engedelmeskedett Atyja akaratának. Miután pedig dicsőségesen felemeltetett e földi világból, fáradhatatlanul közben jár értünk Mennyei Atyánk előtt.