„Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem. Azután kiment, és keserves sírásra fakadt.” (61-62)

Jézus elfogatása körüli órákban minden mozgásba lendül. Ami biztosnak látszik, arról kiderül, hogy bizonytalan. Ami hűségesnek látszik, arról kiderül, hogy hűtlenség. Amiről azt lehetett gondolni: ez szilárd, erre lehet építeni – az is meginog. Minden roskadozik, darabokra hull. Péter háromszor megtagadja mesterét. Ebben az egész omló, széthulló, süllyedő jeleneteket felsorakoztató evangéliumi részben nincs egyetlen biztos pont sem. Csak Ő, aki elfogva, gúnyolva is rendíthetetlenül halad keresztje felé. Ő az egyetlen, kimozdíthatatlan, biztos pont. Ha egyszer úgy éreznéd: inog lábad alatt a talaj, cserben hagytak, becsaptak, nincs fix pontod, akkor bátran ragadd meg Krisztust, életed egyetlen kőszikláját.

Péter korábbi fogadkozása ellenére megtagadja Jézust, noha ő volt az egyetlen a tanítványok közül, aki oda mert menni a főpap udvarába. Hol a többi? Általában el szokták marasztalni Pétert, pedig egyedül ő van még mellette. Noha megtagadja, de ott van. Szokták így is nevezni: a legbátrabb gyáva, vagy némi szójátékkal: háromszor tagad és háromszor marad. Péter megrendül, mikor tagadása után rátekintett az Úr. Ránk nézett-e már valaha így Jézus? Éreztük-e már úgy, hogy legszívesebben elsüllyednénk szégyenünkben, mert rádöbbentünk, hogy ki is az, akit megtagadtunk, megszomorítottunk? Péter legalább tudott keservesen sírni. Boldogok azok, akik még tudnak úgy sírni, mint Péter, mert őket meg lehet vigasztalni. Júdás viszont kétségbeesett és öngyilkos lett. Boldogok tehát akik sírnak. Sok embernek viszont sivataggá vált a lelke, mert az a lélek hosszú évek alatt nem kapott élő vizet: azt, amit Jézus hozott erre a földre. A homokvihar után minden oázisban lakó beduin első dolga, hogy összefognak, és megtisztítják a forrásokat, kutakat, mert számukra az az élet. Nekünk is naponta újra és újra merítenünk kell az élő vízből, hogy el ne sivárosodjon az életünk. Sivár, lelkek bolyonganak körülöttünk, akik nem tudnak érezni, nem tudnak mosolyogni, sírni. Nem szorulnak vigasztalásra, mivel nem éreznek fájdalmat, szomorúságot sem. Vigasztalhatatlanok. Pedig „Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.” (Zsolt 34, 19)

Vannak Simon Péterek. Olyanok, mint én vagy te, akik megriadnak, megtagadják a mestert, aztán zokognak. De jó, hogy van Simon Péter! Ha nem volna, talán egy lépést sem mernénk tenni a tanítványság útján. Bíztató, hogy ilyen Pétereket is felemel oszlopnak az Úr! Ahogy a próféta mondja: „A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el.” (Ézs 42, 3)

Vannak Júdások? Vannak. Vannak Péterek? Vannak. De van Krisztus is, akihez kiálthatunk: Könyörülj rajtam! Ha Simon Péterek szaladnak tőlem, vagy én futok mások elől Péterként, irgalmazz nekem, hogy mind életemben, mind halálomban megállhassak Veled, Benned, Általad!