„Azután eltávolodott tőlük mintegy kőhajításnyira, és térdre borulva így imádkozott: Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd.” (41-42)

Hogyan szólalhat meg itt az ember? Ahogyan Jézus imádkozik, vért verejtékezve, az olyan mély lelki húrokat pendít meg bennünk, amire nincs szó. Minden csak esetlen dadogás.

Jézus a Gecsemáné-kertbe viszi tanítványait. Szíve nyugtalan, mint minden emberfia szíve, élete döntő óráiban. Előremegy imádkozni, beszélgetni Atyjával. Nyugtalan és vergődő volt ez az imádság. Halálosan gyötrődött, verejtéke olyan volt, mint a földre hulló, nagy vércseppek.

A Gecsemáné szó magyar jelentése olajprés. Ebbe beleöntötték az olajfa megtisztított, hántolt magvait, a zsiradékot kisajtolták, s azt ételek ízesítésére, sebek kezelésére, világításra használták, de a kiválasztott személyeket is olajjal kenték fel. Jézus a Gecsemáné-kertben valamiképpen ilyen lelki présben volt. Önként vállalta ezt értünk. Mi nem kerülünk olyan présbe, mint amilyenbe Ő, de a „szenvedések kohója” számunkra sem ismeretlen hely. Ő egyedül volt, hiszen eltávolodott tanítványaitól mintegy kőhajításnyira. Krisztus azért is távolodott el néhány méternyire a tanítványoktól, mert tudta, hogy ezt az órát egyedül neki kell végigtusakodnia. A mi életünkben is vannak megfelezhetetlen órák, amiket a számunkra legkedvesebb személy sem tud megrövidíteni. Vannak esetek, amelyekben nem segíthetnek az mások, amelyeket egyedül kell megvívnunk. Lehet, hogy csak kőhajításnyira az emberektől, a családodtól, szeretteidtől, de mégis egyedül. Van, hogy Isten rád bíz valami nagy feladatot, elindít valamivel, valamilyen próbatétellel találod szemben magad, amelyet el kell vállalnod és hordoznod, s ebben más nem tud segíteni. Ez a kőhajításnyi távolság sokszor szükséges is, mert odamenekít az Atyához. Érzed, hogy ezzel a terheddel, bűnöddel, vívódásoddal egyedül vagy a Mindenhatóval. Érzed, hogy küzdelmedet, harcodat az Atya elé lehet tárni. Ő érti meg csak, ő dönt ügyedről. Itt nem tudnak emberek segíteni.

Az Istentől kapott erő sokkal többet jelent számunkra, mint az emberek támasza. Annyiszor megtapasztaltuk, hogy jobb kőhajításnyira lenni az emberektől, de közel lenni az Úrhoz. Isten nem vette el a pohárt, Krisztustól sem vette el. Tanulnunk kell életünk útján elfogadni azt, amit Isten nekünk nyújt, s megérezni erőt adó szeretetét az egyedüllétben, gyászban, betegségben, minden nehézségben.

Ahogy újra és újra imádkozik az Úr, úgy száll el nyugtalansága, s árad szívébe a béke. Erőforrásnak kapta, nem fájdalomcsillapítónak, nem tompítás képpen, hogy ne érezze majd a korbácsolást, hogy kábán el tudja viselni azt, ami még rá vár. S ezt a békességet ajánlja fel nekünk is. Nem zsongítónak vagy lelki kuckónak, ahol elbújhatunk az élet elől. Nem csak erőt ad, veled lesz a megfelezhetetlen órák feszültségében, vagy a sok ember között érzett magányosságod ürességében.