„Aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (14/b)

Jézus egy lakomán van egy befolyásos ember házában. És azt látja, hogy a vendégek versengenek a főhelyekért. Vajon ki milyen közel tud majd ülni a nagy, befolyásos emberekhez. Jézus korában az ilyen vendégségek a társadalmi rendet tükrözték le kicsiben. Az ülésrend azt mutatta, hogy a vendégek közül ki mennyire fontos, és hogy kinek milyen kapcsolatai, összeköttetései vannak. És ha valaki feljebb ült az asztalnál, közelebb a fontos emberekhez, akkor ez borzasztóan sérthette a másik embernek a méltóságát.

Ezen a vendégségen, amelyen Jézus van, azt lehet látni, hogy a meghívottak próbálkoznak a főhelyekre leülni, ezáltal növelni a saját fontosságukat. Micsoda hübrisz! Micsoda gőg! Jézus nézi, ahogyan ezek az öntelt emberek tolakodnak és fontoskodnak, rájuk néz és a fejét csóválja. Ez az önhittség, amit a vendégekben lehet látni, ez a legnagyobb bűnön egyike, és ez sok egyéb bűnnek a forrása is. Mert tulajdonképpen ez egy fajta önimádat. Olyan, mint amikor magunkat akarjuk a középpontba helyezni, és úgy gondoljuk, hogy önmagunk körül forog az egész világ. Ezzel szemben az igazi istenismeret alázatra tanít. És ez az alázat hálából és tiszteletből ered. Abból a tudatból, hogy Isten megbocsátott nekünk. És az ilyen alázat Istent tiszteli és az ő vacsoráját várja.

Jézus, tehát nem azt mondja, hogy az embernek ne lenne semmiféle méltósága és értéke. Igenis van. De látjuk, hogy ez honnan ered? Nem önmagunkból, hiszen ennek a méltóságnak egy külső forrása van. Mint a példázatban, amikor a házigazda megy oda a hátul ülő vendéghez és mondja neki, hogy menjen előre. Ugyanígy a mi életünkben is. Az igazi méltóságunkat nem mi magunk teremtjük meg, nem önmagunktól vagyunk értékesek és méltóságteljesek, hanem azért, mert egy olyan szerető Istenünk van, aki azt mondta, hogy mi annyira fontosak vagyunk neki, hogy miértünk, a mi megmentésünkért feláldozza az Ő egyszülött Fiát. És ez adja meg az emberi életnek az igazi értékét.